Versek

Séta a temetőben…

 

Közeledik a tél,

Fuvolázik a szél,

Reggelente gyakran fázunk,

Néha napján meg-megázunk.

 

Beköszönnek  Mindenszentek,

Szeretettel közelednek.

Keresünk szép virágokat,

Feldíszítjük a sírokat.

 

Tervezzük az ünnepet,

Előkészítjük a lelket,

A sírok is megtisztulnak,

A gyertyák kigyúlnak.

 

Minél öregebbek leszünk,

Annál inkább készülődünk.

Ha a másik partra jutsz át,

Lesz, ki elhozza virágját?

 

Vagy csak szívesen rád gondol,

A kereszt tövébe leguggol,

Hol sok kis gyertya villog,

Szemüvegben visszacsillog…

 

Lám, ismerős jön feléd,

Szólít, vagy csak rád néz.

Mindenki más-más érzést hozott,

Mely lelkében nyomot hagyott

 

A síroknál megrendülünk,

Még emlékezni is felejtünk

Jövőre még eljövünk?

Vagy már ugyanitt leszünk?

 

Csak a lelkek találkoznak

Egymásért buzgón imádkoznak,

Halk szellő lágyan simogat,

Melytől a könny is elapad…

 

Ne félj, bátran éld le élted,

Szereteted megvéd téged.

Végtelen Isten kegyelme,

Ez legyen mottód örökre!

Halottak napja

 

Halottak napja: visszapillantó tükör,

vizsgája szemnek, emberségnek,

akiket te mutatsz,

azok már nem előznek.

 

Sebességük fűszálak élein,

porszemeken cikázik,

arcuk csontok roncsaiban ázik.

 

Mértanuk pontjai között

a közúti szabályok

érvénytelenek,

életünkre igazolások.

 

Meghívás nélkül jelen vannak

kanyarokban, mozdulatokban,

tekintetük, mint jelzőlámpa

bennünk villan.

 

Tükörbe nézünk, megalázkodunk,

mindnyájan fehér bárányok vagyunk,

virágot hintünk az útra,

fejünkre hamut,

miközben őket ünnepeljük,

azaz magunkat ünnepeljük,

hisz nincsen visszaút.

 

Krizantémok a temetői buszon,

fejem körül virágok,

glória, mennyei kalap,

harmattal áldott.

 

Fehér lobogókkal a város

kiözönlik a kapukon,

mindenki megadta magát,

nem villog szurony.

 

Csak az évek, a nyavalyák

szűkülő sorfala vigyáz,

dércsípte árnyékuk felett

siránkoznak a fák,

megállók vasa, csonka keresztek

tükörképe szalad.

 

Arcom mögött a Tejút mozdulását,

köszöntöm halottaimat:

Nagyanyámat, Katona Juliannát,

s a másikat, Farkas Katalint.

Friss fakereszt ablaka mögül

nagybátyám még némán visszaint.

 

Aztán újra a sejtek szava.

Ülök a buszban, térdemen fiam.

Körben a téboly tűzkarikái.

Halottak napja van.

 

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

 

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk -

- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...