Példabeszéd az ítéletről

"Vegyetek példát a fügefáról; amikor ágai már gyöngék és levelei sarjadnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Ugyanígy ti is, amikor mindezt látjátok, tudjátok meg, hogy közel van már, az ajtóban ... Azt a napot és azt az órát azonban senki sem ismeri, még a mennybéli angyalok se, csak az Atya egyedül... Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok."

(Mt 24,32.33.36.42)

 "Amikor háborúkról és háborús hírekről hallotok, ne rémüldözzetek" (Mt 24,6), "emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett a ti megváltástok" (Lk 21,28). Sőt, még a Jelenések Könyvének utolsó szavai is biztatóak: "Jöjj hamarosan, Uram Jézus." E szavakat a reménység és a korai egyháznak oly nagy vágyódása hatja át, de sokak számára baljóslatúnak tűnnek. Ezek hajlandók lennének Szent Ágoston egyik korai imádságának szavaival fogadni : "Óh, Istenem, add meg ... de még ne most." A legtöbb keresztény számára az isteni ítéletnek már a gondolata is rémületet jelent; a lehetséges elítéltetésükre gondolnak és nem az igazság (Mt 12,20) és Isten eljövendő győzelmére. Kevesen tennék magukévá azt az imádságot, amit egy fiatalember mondott egyszer: "Szeretlek, Uram; ha győzelmed az én megsemmisülésemet jelenti, pusztuljak el, csak dicsőséged jöjjön el!" Mindannyian túlságosan könnyen elfelejtjük Krisztus ígéretét: "Akik szavaimat hallgatják és hisznek, azoknak örök életük van; nem kerülnek ítéletre, hanem a halálból átmennek az életre." Ezek a szavak nem keltik bennünk a győzelem érzését, mivel nem vagyunk eléggé lelkesek sem Isten diadala utáni vágyakozásunkban - bármibe kerüljön is az -, sem hitünkben: olykor még ezek a jól ismert szavak is: "Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen" sokunk számára megfoghatatlanok.

Az ítélet mégis jó hír. Olyan ígéretet tartalmaz, hogy az Úr eljön és összegyűjti gyermekeit és többé már nem lesz szenvedés és rossz. Jó hír azonban más, váratlanabb módon is: a Bibliából nyilvánvaló, hogy nem valamiféle emberi mérték szerint leszünk megítélve; a mérce, amellyel lemérnek bennünket, Istennek abszolút és kérlelhetetlen követelménye, hogy egyedül a szeretet számít, sőt mi több, az olyan szeretet számít, amely mentes minden folttól és az életben megvalósult (Jak 2). Gyakran úgy érezzük, hogy ez a követelmény túlságosan nehéz nekünk: "Uram, ki üdvözülhet?" - kiált fel Péter. "Embernek ez nem lehetséges, de Istennek semmi sem lehetetlen" válaszolja az Úr (Mt 19,25). Isten követelményeinek mércéje - akármennyire is emberfeletti - tanúskodik arról a tényről, hogy hivatásunk Istenhez hasonlóvá válni és hogy semmi ennél kevesebb nem méltó az emberhez. Meglepő, hogy jut ez kifejezésre abban a történetben, amelyet Máté beszél el (Mt 22,15-22) az adófizetéssel kapcsolatban: jogos-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Úgy tűnik, hogy ez Krisztus követőinek állampolgárságával és társadalmi felelősségével kapcsolatos kérdés. De sokkal többről van itt szó, ahogyan ezt korunknak egyik teológusa magyarázza: "Miért kísértetek engem? Mutassátok meg az adópénzt" - feleli neki Krisztus, majd így folytatja: "Kinek a képe és felírása ez?" "A császáré." "Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené." Ami a császár képét viseli, az a császáré, ami Isten képét viseli, az Istent illeti meg: Adjátok meg mindegyiknek, ami az övé: a pénzt annak, aki verette és rányomatta a képmását, egész magatokat pedig Annak, Akinek képmását viselitek; olyan teljes mértékben Istenéi vagyunk, amennyire az adópénz a császáré.

Jócskán ki kell tágulnia látásunknak, hogy Krisztusnak az ítéletről szóló példabeszédeit teljes terjedelmükben felfogjuk. Elsősorban nem azzal foglalkoznak, mit tegyünk, inkább azzal, milyenek legyünk. Az ítélet mélyén hit van: nem mondta-e maga az Úr: "Aki hisz, üdvözül?" De annál sokkalta nagyobb hitről van szó, mint amilyent megszoktunk: "Ezek a jelek kísérik azokat, akik hisznek: nevemben ördögöt űznek ki; új nyelveken beszélnek; kígyókat vesznek fel; ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; kezüket ráteszik a betegekre és azok meggyógyulnak" (Mk 16,17-18).

De ha ez szigorúan véve, formálisan igaz, ki állhat meg az Isten ítélőszéke előtt? Valóban, senki, ha az emberi megtorlás szabályai szerint szolgáltatnánk igazságot, nekünk azonban "van szószólónk az Atyánál, a mi Urunk Jézus Krisztus és Ő a kiengesztelés bűneinkért"; Ő, aki azt mondta: "Nem azért jöttem a világba, hogy elítéljem a világot, hanem, hogy üdvözítsem", Ki előtt kell tehát megállnunk? Ki fog elítélni bennünket? Az Úr napján két tanú áll ki majd ellenünk: a lelkiismeretünk és az Isten Igéje. Az Evangélium ezt mondja: "Békülj ki gyorsan ellenfeleddel, amíg még úton vagy vele; nehogy tömlöcbe vessen. Bizony mondom neked, ki nem jössz onnét, míg az utolsó fillért is le nem fizeted" (Mt 5,25.26). Lelki írók ezt az ellenfelet gyakran azonosítják a lelkiismerettel, a jónak és rossznak természetes, Isten-adta ismeretével, amelyről Pál apostol így ír a rómaiakhoz küldött levelében: "Amikor a pogány törvény híján a természet szavára teszi meg a törvényben foglaltakat, törvény hiányában önmagának törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény követelménye szívébe van írva, amiről lelkiismerete tanúskodik és önítélete is, mely hol vádolja, hol fölmenti. Biztosak lehetünk afelől, hogy mindez számításba kerül, amikor az igazi ítélet napján Isten Jézus Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött" (Róm 2,14-16). A másik vádló Istennek saját szava lesz: "Nem én ítéllek meg benneteket, hanem a beszéd, amelyet mondtam", az a beszéd, amely igazság és élet, amelyre egész lényünk válaszol, amely serkenthet bennünket és amelyet mégis könnyelműen félredobtunk. "Nem lángolt-e a szívünk, amikor az úton beszélt hozzánk?", mondják az Emmauszból visszatérő tanítványok. Mégis Krisztusnak oly gyakran szomorúan kell tapasztalnia: "Világosságul jöttem a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert cselekedeteik gonoszak voltak."

A talentumokról szóló példabeszéd (Mt 25,14-30). Az Úr minden szolgájának "képességeik szerint talentumokat ad". Olyan gazdag lehetőségeket ad nekik, amilyent csak kibírnak és sohasem fog senkitől többet követelni, mint amennyit Ő adott nekik. Azután szabadjára hagy bennünket - nem elhagyottan, elfelejtve, hanem csak akadálytalanul, hogy valóban önmagunk lehessünk és szabadon cselekedhessünk megfelelő módon. Eljön azonban az elszámolás ideje, amikor egész életünket összegeznünk kell. Mit tettünk mindazzal a lehetőséggel, amelyet kaptunk? Teljesen azzá váltunk-e, amivé válhattunk? Megtermettük mindazokat, a gyümölcsöket, amelyeket megteremhettünk? Miért nem feleltünk meg Isten belénk helyezett bizalmának? Miért hiúsítottuk meg reményeit? Ezekre a kérdésekre több példabeszéd is választ ad. Ebben a példabeszédben, amellyel most foglalkozunk, azt látjuk, hogy a hűtlen szolga, ahelyett, hogy kamatoztatta volna talentumait, vagyis felhasználta volna őket, és így kockázatot vállalt volna, "egyetlen talentumát (életét, létét, önmagát) zsebkendőjébe kötötte, elásta a földbe és elrejtette urának pénzét". Miért tette ezt? Mindenekelőtt azért, mert félénk volt és gyáva, félt a kockázattól. Nem tudott szembenézni a veszteségből való félelemmel és annak következményeivel, a felelősséggel. Csakhogy, ha semmit se kockáztatunk, semmit se nyerhetünk. Saját életünkben a gyávaság nem csupán azokra az anyagi javakra vonatkoztatható, amelyeken ülünk, mint tyúk a tojásokon, anélkül azonban, hogy a tyúkhoz hasonlóan bármit is "kiköltenénk"! Ráillik az életünkben mindenre, valójában még magára az életünkre is. Annak érdekében, hogy biztosítsuk az életen való sértetlen áthaladásunkat, elefántcsont toronyba rejtőzünk, bezárjuk értelmünket, kioltjuk képzeletünket, megkeményítjük szívünket, olyan érzéketlenné tesszük magunkat, amilyenné csak lehet, mivel - mindenekelőtt - félünk attól, hogy esetleg megbántanak, megsebeznek. Így legjobb esetben olyanná válunk, mint azok a kis tengeri lények, amelyek - miután törékenyek és sebezhetők - kemény kagylóhéjat választanak ki magukból, amely biztonságban tartja őket, de ugyanakkor egy olyan szilárd korallpáncél fogságában is, amely lassankint megöli őket. A biztonság és a halál kölcsönös kapcsolatban vannak egymással. Csak a kockázat és a bizonytalanság egyeztethető össze az élettel.

Így hát a gyávaság a hűtlen szolgának, de nekünk is legnagyobb ellenségünk. De vajon két példabeszédben is nem tanácsolja-e Krisztus azt, hogy bölcsek legyünk és ne vállaljunk többet, mint amennyit el tudunk érni? (Lk 14,28-32). Miben különbözik a méltatlan szolgától - tőlünk magunktól - az a bölcs, megfontolt ember, akinek minket látni szeretne? Két dologban. Azok az emberek, akikről Krisztus beszél, hajlandók, készek lelkesen kockáztatni. Merész vállalkozó szellem élt bennük. Nem tompítják, nem fékezik okoskodó megfontolások. Csak fölmérték az erejüket a nehézségekkel szemben és teljes valóságérzékkel cselekedtek, ami szintén egy formája az engedelmességnek és alázatosságnak. Szellemük magasan szárnyal; készek azok között lenni, akik "erőszakkal veszik be Isten országát", akik "életüket adják" barátaikért, vagy Istenükért. Az a szolga, akit ura kidob, nem hajlandó kockázatot vállalni; szívesebben vállalja azt, hogy sohase élvezze amit kap, mint, hogy veszélybe sodorja magát azáltal, hogy esetleg elveszíti.

Itt kerülünk szembe a példabeszédnek egy másik vonatkozásával: miért félt (félünk mi is) annyira? Mivel úgy látjuk Istent, és az életet, ahogyan ő látta a gazdáját: "Tudtam, hogy szigorú, kemény ember vagy, learatod, amit nem vetettél, gyűjtesz, ahol nem szórtál, ezért féltem és elrejtettem a talentumot. Íme itt van, ami a tiéd." Rágalmazza urát, ahogyan mi rágalmazzuk Istent és az életet. "Tudtam, hogy kemény ember vagy, mi értelme van a próbálkozásnak?" "Itt van, ami a tiéd!" De mi is az, ami valóban Istené? A választ megtaláljuk, mint már említettem, az adópénzről szóló példabeszédben. Istené minden, amink van, s amik vagyunk. Ha visszaadjuk, vagy Ő visszaveszi - semmi nem marad számunkra, vagy belőlünk. Mindkét gondolatot megtaláljuk az Evangéliumban: "Vegyétek el tőle a talentumot és a haszontalan szolgát dobjátok ki a külső sötétségbe; akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van." Vagyis magát a létét, valóságát, vagy ahogyan Lukácsnál olvassuk : "még azt is, amiről azt gondolja, hogy van", vagyis a talentumot, amelyet elrejtett, kihasználatlanul hagyott, s ezáltal elvette azt mind Istentől, mind az emberektől. A legtragikusabb módon válnak valóra Krisztus szavai: "Saját szavaid szerint fogsz megigazulni, és saját szavaid szerint fogsz elítéltetni". Nem mondta-e a szolga s nem mondjuk-e mi is: "Kemény úrnak ismerlek". De hát akkor? Nincs semmi remény? Minden bizonnyal van! S ez az Úr figyelmeztetésén sarkallik, amely egyszersmind ígéret is : "Amilyen ítélettel ti ítéltek, olyannak ítélnek meg benneteket is", másutt pedig ezt mondja: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek." Ezt Szent Pál a következőképpen hangsúlyozza : "Ki vagy te, hogy mások szolgáját megítéled? Ura az, aki előtt megáll, vagy elbukik."

Mindezeket a részleteket világosan illusztrálja Krisztusnak egy másik példabeszéde, a gonosz szolgáról, akiről Máténál olvashatunk (Mt 18,23-35): "Gonosz szolga! Minden adósságodat elengedtem, mivel kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogyan én megkönyörültem rajtad? Így cselekszik majd veletek is mennyei Atyám, ha nem bocsáttok meg szívből egymásnak."

Azonban nem csak azért nem vagyunk alkalmasak arra, hogy Isten ítélőszéke előtt megálljunk, mert gyávák vagyunk és rágalmazzuk mind Istent, mind az életet. Szent Máté Evangéliumának 24. és 25. fejezetében - a párhuzamokkal együtt - még inkább láthatjuk ennek a nyitját.

A Noé idejéről szóló példabeszéd (Mt 24,37-41) és a Lótról szóló példabeszéd (Lk 17,28-30). Mi volt a baj ezekkel az emberekkel? Jó kedélyű, vidám, könnyed emberek voltak. Semmi rosszat nem tettek. Miért jött a vízözön és miért nyelte el őket? Egyrészt nyilván azért, mert nem tettek jót (márpedig az élet nem abból áll, hogy tartózkodunk a rossztól, vagyis a "szórástól", hanem, hogy tesszük a jót, vagyis "gyűjtünk" Krisztussal, Istenünkkel, Mt 12,30), másrészt mivel "testté" lettek, vagyis elvesztették minden szellemi kvalitásukat, egyszerűen jó, kezes, falánk állattá váltak? Mennyire illik ez ránk? Annyira hajlamosak vagyunk arra, hogy elmulasszuk a lelki erőfeszítést, a teremtő, de fáradságos cselekvést, az önzetlen harcot, hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig a könnyebb végét fogjuk meg a dolgoknak, gyöngék legyünk és azt mondjuk: "Nem ártok senkinek! Még ha privátim vétkeztem is, mi köze ahhoz másnak? Kedves vagyok, kellemes, velem könnyű élni. Kinek mi köze ahhoz, hogy élvezem a kedvteléseimet, mértéktelenül dohányzom és iszom, szerencsejátékokban veszek részt ...?" Jaj, jaj, van köze ehhez másoknak is! Mégpedig azért, mert nem valamiféle anyag önálló részei vagyunk, hanem élő tagjai egymásnak, ennek következtében bennünk és miattunk az egész emberiségtől rabolják el Isten Lelkét, Istennek egy potenciális szentjét!

Az elítéltetésnek egy másik módját a gonosz szolgálóról szóló példabeszéd (Mt 24,45-51) mutatja be. Ez az ember még csak nem is jóindulatú és nem is kedves. Élvezetet akar. Látja, hogy az Úr késlekedik (Vajon valóban késlekedik-e? Vajon nincs-e Péternek igaza, amikor azt mondja: "Az Úr nem késlekedik ígéretével ... hanem nagy türelmet tanúsít" - 2Pét 3,9) és ő kihasználja urának távollétét, azt a hatalmat és hatáskört, amelyet kapott, hogy kielégítse vágyait a többi szolgák rovására. Vigyázat! Nem sokban különbözik ez a szolga Noé és Lót kedélyes kortársaitól, vagy tőlünk; csak mohóbb; a körülmények hatalmat adnak neki arra, hogy kielégítse étvágyát, gonoszságát és uralomvágyát. Egy ideig büntetlenséget is élvez és ebben gyönyörűségét leli. Tudja, hogy rosszat tesz, élvezi a rosszat és talán nevet is távollevő urán. Milyen könnyű is az ember számára a kedvességből a kegyetlen brutalitásba átcsúszni; milyen könnyen válik a cica azzá, ami a legbensejében mindig is természete volt: ragadozóvá! Legyünk tehát éberek! Vajon nem maga az Úr figyelmeztet-e bennünket: "A bűn ajtód előtt fekszik" (Ter 4,7), az Evangéliumban pedig ezekkel a szavakkal: "Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mely órában jön el Uratok; álljatok készen, mert az Emberfia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok" (Mt 24,42-44).

Újabb figyelmeztetést kapunk a tíz szűzről, a tíz nyoszolyólányról szóló példabeszédben (Mt 25,11-13).

Legyek őszinte? Én nem szeretem az okos szüzeket! Nekem jobban tetszett volna, ha az oktalanság nagylelkű cselekedeteként az egész olajukat odaadták volna a balgáknak egy nagylelkű és eszeveszett mozdulattal, hogy őket vessék ki azok helyett (ld. Róm 9,1-3), de Krisztus itt nem ezt a vonatkozást emelte ki. Az ő mondanivalója ez: "Virrasszatok!" Hányan vannak közöttünk, akik átalusszák az életüket? Ezt ábrándozásnak mondjuk, vagy képzelődésnek. Valójában azonban alvás; a valóság álommá válik, míg az álmok meggyőző erőre tesznek szert. Napjaink éjszakává lesznek, életünk pedig alvajárássá. Azontúl épp csak be kell hunynia a szemét valakinek, máris éjszaka lesz, s jogot formálhatunk az elalvásra. Nem borul-e mindnyájunkra éjszaka? Vajon Isten nem a mi helyzetünkre célozva mondja-e Izaiás szavaival: "Alvók, keljetek fel!" (Iz 51,17). Vajon lámpásunkban ég-e még a láng? Vajon okos nyoszolyólányok vagyunk-e? Vajon azok, akik az okos szüzeket önzőknek tartják, nem ugyanolyan önzők-e maguk is? Képesek vagyunk-e felébredni álmainkból, vidámak és szeretetteljesek lenni, készséggel feláldozni azt a kis foghatót, aminek birtokában vagyunk (az utolsó pislogást hunyorog lámpásunkban) - másokért, akik ugyancsak felébredtek a kiáltásra az éjszakában, de rémülten veszik észre, hogy álmukat semmi fogható nem élte túl? Alvás, álom, irrealitás - ez minden, ami bennünk van? Vajon úgy jön-e el az Úr napja ránk is, mint a tolvaj, hogy mindenünket, mindenünket elrabolja? Vajon az a nap a sötétség, a rémület és jajveszékelés napja lesz számunkra?

Hol találhatunk alapot a reményre? Paradox módon - eléggé váratlanul a juhokról és kosokrót szóló példabeszédben (Mt 25, 31-46).

Valami megmagyarázhatatlan ok következtében ezt a példabeszédet bármelyik másnál többször idézik, mint az ítélet hasonlatát, reménytelen véglegességének megerősítését. Mégis valami lényegeset mond számunkra - nem a meghalásról, az elítélésről, vagy az üdvözülésről, hanem az életről: se a bűnösöket, se az igazakat nem kérdi Isten meggyőződésükről, vagy a rituális szertartásokban való részvételekről; az egyetlen dolog, amit az Úr értékel: milyen fokban voltak emberségesek; "Szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok, ruhátlan voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám". Ahhoz, azonban, hogy valaki emberséges legyen, szükséges bizonyos képzelőerő, humorérzék, az alkalom megérzése, azonkívül realisztikus és szeretetteljes érdeklődés gondoskodásunk tárgyának - vagy mondjuk azt: áldozatának - valódi szükségei és kívánságai iránt. Itt következik egy történet a pusztai atyák életéből, amely megvilágítja ezt a témát. A bizánci udvarnál töltött teljes, ragyogó társadalmi és politikai élet után Szent Arzénius visszavonult Egyiptomba a pusztaságba, teljes magányt és szemlélődő csendet keresve. Egy hölgy az udvartól, aki nagy csodálója volt, felkutatta őt a pusztában. Lábaihoz borult és azt mondta: "Atyám", majd így folytatta: "Azért vállalkoztam erre a veszedelmes útra, hogy lássalak és meghalljam tőled azt az egy parancsot, amelyet azután fogadalommal megtartok egész életemben!" "Ha valóban kötelezed magad arra, hogy soha nem szeged meg akaratomat, hát ezt a parancsot adom: ha meghallod, hogy ezen és ezen a helyen vagyok, menj egy másik helyre!" Vajon nem ezt mondanák-e sokan azoknak a jótevőknek, akiknek erényét mint sorscsapást - kénytelenek elviselni?

A juhokról és kosokról szóló példabeszéd lényege ez: ha valaki valóban és bölcsen emberséges, alkalmas az Isten országába való belépésre, hogy osztozzék Istennel abban, ami az övé. Az örök élet ugyanis nem más, mint Isten saját élete, amelyet megoszt teremtményeivel. "Miután a kicsiben hűek voltunk, nagy dolgokat bíznak ránk"; ha méltók voltunk a földre, képesek leszünk a menny életét élni, részt vehetünk Isten természetében, betelhetünk Szentlélekkel. Ha jól sáfárkodunk azzal, ami nem volt a . mienk (Isten minden ajándékával), eljutunk oda, ami a miénk  ahogyan ezt a hamis sáfárról szóló példabeszéd olyan meggyőző erővel példázza (Lk 16,1-12).

Azért elmélkedünk ilyen hosszan az ítéletről szóló példabeszédekről, hogy ez magunkba térésre késztessen, buzdítson minket, hogy saját életünkkel, lelkünkkel törődjünk.

1. Nem szeretem Istent: Ha ugyanis szeretném, mindig nagy szívbéli örömmel gondolnék rá. Minden Istenre-gondolás örömet és gyönyörűséget okozna nekem. Ezzel ellentétben sokkal többször és sokkal buzgóbban gondolok földi dolgokra, az Istenre gondolni pedig nehezemre esik, s untat. Ha szeretném Istent, a Vele való beszélgetés az imában táplálékom és gyönyörűségem lenne és arra késztetne, hogy Vele szakadatlanul együtt legyek. Ezzel szemben nem csak nem találok élvezetet az imában, hanem ráadásul még erőfeszítésbe is kerül az imádság. Küzdenem kell a kelletlenséggel, elgyengít a lustaság és hajlandó vagyok bármilyen jelentéktelen semmiséggel buzgón foglalatoskodni, ha ez megrövidíti számomra az imát és távol tart tőle. Időm észrevétlenül elszalad mindenféle haszontalan elfoglaltságban, de amikor Istennel foglalkozom, amikor az Ő jelenlétébe helyezem magam, minden óra egy esztendőnek tűnik. Ha valaki szeret egy másik személyt, egész nap szüntelenül rágondol, elképzeli őt magának, törődik vele és semmilyen körülmények között sem feledkezik meg szeretett barátjáról. Én azonban az egész nap folyamán alig szakítok magamnak egyetlen órát, amikor mély elmélkedésbe merülnék Istenről, hogy szívem lángra gyullasszam Iránta, ugyanakkor a nap 23 óráját nagy buzgalommal szentelem szenvedélyeim bálványának, mint lelkes áldozatot. Serény vagyok a könnyelmű, léha dolgokra vonatkozó beszélgetésben s az olyan dolgokban, amelyek lealacsonyítják a szellemet; ez élvezetet okoz nekem. Isten szemlélésében azonban száraz vagyok, unott és lusta. Még akkor is, amikor mások akaratom ellenére bevonnak valamilyen lelki beszélgetésbe, megpróbálom a témát gyorsan valami olyasmire terelni, ami vágyaimnak tetszik. Fáradhatatlanul kíváncsi vagyok minden újdonságra, érdekelnek a polgári dolgok, a politikai események; buzgón igyekszem tudásvágyamat kielégíteni a tudományok, művészetek terén és olyan dolgok elsajátításában, amelyeket birtokolni szeretnék. Isten törvényének tanulmányozása azonban, az Istenre és a vallásra vonatkozó ismeretek nincsenek nagy hatással rám és nem elégítik ki lelkem éhségét. Ezeket a dolgokat nemcsak olyanoknak tekintem, mint amelyek nem lényegesek, hanem közömbös módon olyan mellékes dolgoknak, amelyekkel majd egyszer talán foglalkozom szabad időmben, fölösleges perceimben. Röviden, ha az Isten iránti szeretetet arról lehet felismerni, hogy parancsait megtartjuk (ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat, mondja az Úr) és nem tartom meg azokat, sőt nem is nagyon próbálkozom azzal, hogy megtartsam, akkor az abszolút igazság az, ami ebből következik, hogy nem szeretem Istent. Ezt mondta Nagy Szent Bazil: "Annak a bizonyítéka, hogy az ember nem szereti Istent és az Ő Krisztusát, abban a tényben mutatkozik meg, hogy nem tartja meg parancsait."

2. Felebarátomat se szeretem: ugyanis nemcsak képtelen vagyok arra elhatározni magam, hogy az ő kedvéért az életemet odaadjam (az Evangélium szerint), hanem még boldogságomat, jólétemet és békémet se vagyok képes feláldozni felebarátom érdekében. Ha úgy szeretném, mint önmagamat - ahogyan az Evangélium parancsolja - akkor az ő balsorsa engem is lehangolna, boldogsága pedig örömmel töltene el. Ezzel ellentétben azonban teljesen részvétlenül hallgatom végig felebarátom balsorsáról szóló érdekes elbeszéléseket, vagy ami még rosszabb, még bizonyos élvezetet is találok bennük. A testvérem rossz viselkedését nem takarom be szeretettel, hanem elítélően közhírré teszem. Jóléte, megtiszteltetése és boldogsága nem okoz olyan örömet, mint a magamé, sőt, mintha teljesen idegenről lenne szó, sőt semmi örömet sem szerez nekem, mintha semmi közöm sem volna mindehhez. Sőt mi több, ravaszul az irigység, vagy a megvetés érzését kelti bennem.

3. Nincs vallásos hitem: se a halhatatlanságban se az Evangéliumban. Ha szilárdan meg lennék győződve arról és kétség nélkül hinném, hogy a sír után az örök élet következik, állandóan erre gondolnék. Már maga a halhatatlanság eszméje megrémítene és úgy élném le ezt az életet, mint egy idegen, aki arra készül, hogy szülőhazájába jusson. Ezzel ellentétben, még csak nem is gondolok az örökkévalóságra és úgy tekintem ezt a földi életet, mint létezésem határát. Bennem fészkel az a titkos gondolat: ki tudja, mi történik a halálkor? Ha azt mondom, hogy hiszek a halhatatlanságban, akkor csak az eszemről beszélek, de a szívem távol van ettől a meggyőződéstől. Erről nyíltan tanúskodik az életmódon, s az, hogy állandóan az érzékek igényeinek kielégítésére törekszem. Ha az Evangéliumot, mint Isten Igéjét, hittel a szívembe zárnám, állandóan azzal foglalkoznék, tanulmányoznám, élvezetet találnék benne és mély áhítattal szegezném rá a figyelmemet. Bölcsesség, irgalom, szeretet van elrejtve benne; boldogságra vezetne, örömet találnék abban, hogy éjjel-nappal, Isten törvényét tanulmányozzam. Táplálékot találnék benne, mint a mindennapi kenyérben és szívem vonzódna a benne lévő törvények megtartásához. Semmi se lehetne itt a földön olyan erős, hogy eltántorítsam tőle. Ezzel szemben ha olykor-olykor hallom, vagy olvasom Isten Igéjét, ezt csak szükségből teszem, vagy általános tudásvágyból, de nem fordítok rá különösen figyelmet és unalmasnak, érdektelennek találom. Általában haszon nélkül jutok az olvasás végére és túlságosan készséges vagyok arra, hogy világi olvasmányra cseréljem ki, amelyben több élvezetet és új, érdekes témákat találok.

4. Tele vagyok kevélységgel és érzéki önszeretettel: Minden cselekedetem megerősíti ezt. Ha valami jót látok magamban, szeretném azt közszemlére kitenni, szeretnék büszkélkedni vele más emberek előtt, vagy legalább szeretném bensőleg csodálni miatta magamat. Bár külsőleg alázatot mutatok, saját erőmnek tulajdonítom azt a jót és magamat másoknál többre tartom, vagy legalábbis náluknál nem rosszabbnak. Ha hibát látok magamban, próbálom mentegetni; azzal ütöm el, hogy azt mondom : "Ilyen vagyok", vagy "Nem hibáztathatnak". Megharagszom azokra, akik nem kezelnek tisztelettel és azt tartom róluk, hogy képtelenek az emberek igazi értékének fölismerésére. Kérkedek az adottságaimmal; bármely vállalkozásban jelentkező sikertelenségemet személyes inzultusnak veszem. Dörmögök és örömemet találom ellenségeim balszerencséjében. Ha bármi jóra törekszem, azt azért teszem, hogy dicséretben részesüljek, lelki vágyaimat kielégítsem, vagy földi vigasztalásban legyen részem. Egyszóval folyamatosan bálványt csinálok magamból és ezt szakadatlanul szolgálom, mindig az érzékek élvezetét keresve, érzéki szenvedélyeim és vágyaim táplálására.

Amikor mindezt végignézem, kevélynek, hűtlennek (házasságtörőnek), hitetlennek találom magam akiben nincs Isten iránti szeretet, s aki gyűlöli felebarátját. Milyen állapot lehetne bűnösebb? A sötétség szellemeinek állapota jobb, mint az enyém. Azok ugyanis, bár nem szeretik Istent, gyűlölik az embereket, kevélységből élnek, mégis legalább hisznek és reszketnek. De én? Lehet-e vajon szörnyűbb pusztulás, mint amelyiket arra a nemtörődöm és balga életre mondanak ki, amelyet magamban felismerek?"

Az ítélet csak rettegést kelt bennünk, ha nincs biztos reményünk a megbocsátásra. A megbocsátás ajándéka pedig Isten és az emberek szeretetének közegében otthonos. Mégis nem elegendő csupán az, hogy bocsánatban részesüljünk, fel kell készülnünk annak fogadására, átvételére.

Túlságosan is gyakori eset az, hogy fölkínálják a bocsánatot, de mi visszarettenünk tőle: kevélységünk számára a megbocsátás úgy hangzik, mint egy végső megaláztatás. Megkíséreljük elkerülni oly módon, hogy hamis alázatot öltünk magunkra: "Magam se tudom megbocsátani magamnak, amit tettem, hogyan fogadhatnám el, hogy mások megbocsássanak nekem. Nagyra becsülöm a jóságát (jóságodat), de a lelkiismeretem túlságosan szigorú, túlságosan érzékeny ahhoz, hogy elfogadjam az ön kedvességét". És éppen olyan szavakat használunk ilyenkor, mint pl. a "jóság", "kedvesség", hogy azt az ajándékot, amelyet felajánlanak, olyan jelentéktelenné tegyük, amilyenné csak lehet, visszautasításunkat pedig olyan mindent rombadöntővé, amilyenre csak képesek vagyunk nagylelkű barátunkkal szemben. Természetes, hogy sohasem tudunk és sohasem fogunk magunknak megbocsátani! Gyalázatos, utálatos dolog lenne, ha ezt megtehetnénk; ez egyszerűen azt jelentené, hogy nagyon, de nagyon könnyen vesszük azt a csapást, amit másra mértünk, azt a sebet, amelyet máson ejtettünk, azt a fájdalmat, nyomorúságot, megbántást, amelyet okoztunk. (De jaj, ezt tesszük mindannyiszor, ahányszor türelmetlenek vagyunk valaki láttán, akit megbántottunk és akiről úgy látjuk, hogy "mértéken felül" gyötrődik.) Meddig akarsz még duzzogni? Hagyd már abba a sírást! Nem mondtam már, hogy sajnálom, ami történt.; mit akarsz még tőlem?" Az ilyen mondatok őszinte beszédre lefordítva azt jelentik: "Már régen megbocsátottam magamnak; meddig kell még arra várnom, hogy te is megbocsáss nekem?" Isten ments, hogy mindig készek legyünk önmagunknak megbocsátani, de meg kell tanulnunk mindkét dolgot: hogy ne hagyjunk ilyesmit megtörténni és fogadjuk el a másik megbocsátásának önkéntes ajándékát. Ennek visszautasítása egyenértékű azzal, mintha azt mondanánk: "Valójában nem hiszem, hogy a szeretet eltöröl minden vétket s nem is bízom a szeretetedben". Egyet kell értenünk azzal, hogy megbocsássanak nekünk - a merész hitnek és a nagylelkű reménynek egy aktusával, alázatosan kell fogadnunk az ajándékot, mint olyan csodát, amelyet csupán a szeretet, az emberi és isteni szeretet képes művelni; és kell, hogy örökké hálásak legyünk ingyenességéért, jóvátevő, gyógyító, újraegyesítő erejéért.

A megbocsátással nem lehet várni addig, amíg a másik meg nem javul. Nem is tehetjük ezt a másoknak való megbocsátás feltételévé; csak azért vak a megbocsátás, azért a szeretet, hogy elkezdhessük megváltoztatni, és nem fordítva. Ezt soha nem lenne szabad elfelejtenünk, bár mindig ezt tesszük.

Ugyanakkor nem szabad összekevernünk a megbocsátást az elfelejtéssel, vagy azt képzelni, hogy ez a két dolog együtt jár. Nemcsak hogy nem tartozik össze, hanem kölcsönösen ki is zárják egymást. A múlt kiradírozásának kevés köze van az építő, átalakító, gyümölcsöző megbocsátáshoz; csak a mérgezőt, a keserűséget, a neheztelést, az elidegenülést kell kitörülnünk a múltból, nem a múltra való emlékezést.

Az igazi megbocsátás abban a pillanatban kezdődik, amikor az igazságtalanság áldozata, a kegyetlen elbánás, a becsületsértés (rágalmazás) szenvedő alanya olyannak fogadja el a megbántót, amilyen - pusztán azért, mert visszatért, mint a tékozló fiú. Annak atyja sem kérdezett semmit, nem támasztott követelményeket és nem szabott feltételeket annak érdekében, hogy a fiú újra beilleszkedhessék a családba. Isten megbocsátását akkor nyerjük el, amikor Isten magára veszi bukásunk minden terhét és következményét, amikor az Isten Fia a Fájdalmak Férfiává válik (Iz 52-53). Hangsúlyozottan nem akkor, amikor szentekké leszünk! Isten már megadta a megbocsátást, amikor azt mondta: "Kész vagyok érted meghalni, mert szeretlek". Ugyanígy kezdődik az emberek közötti megbocsátás. Amikor valami családi válság alkalmával a sértő fél egyszerűen visszajön, de nem tud mit mondani, mert túlságosan kevély, vagy túlságosan szégyenlős, vagy talán a félelem megbénítja, szabadulása abban a pillanatban kezdődik, amikor a családja azt mondja neki: "Mi sohase szűntünk meg szeretni téged; vesd le a félelmet; mi még most is szeretünk téged. A fájdalom? Oh, most, hogy visszajöttél, mindnyájan meggyógyulunk." És az, akiknek igaza van, meg tudja ezt tenni és meg is kell tennie, mivel számára ez sokkal könnyebb, mint annak, akinek nincs igaza; épp ezért azok, akiknek igazuk van osztoznak a sértővel az elidegenedésért, a veszekedésért viselt felelősségben és nekik is jóvá kell azt tenni. Az övék kell legyen az első lépés a megbékélés, a kiengesztelődés felé. Emlékszem egy emberre, aki eléggé tekintélyes volt, s aki egyszer meglátogatott engem és elmondta, hogy egy lelkiekben gazdag barátja megsértette őt. Ezt kérdezte tőlem: "Kinek kell elmenni és megbékélni a másikkal?" Azt feleltem: "Nem tudok a kérdésedre válaszolni, mivel nem lehetek bíró köztetek. Egy dolog azonban biztos számomra: az, aki közületek az alábbvaló el fogja várni, hogy a másik jöjjön és tegye meg ezt a lépést" Az a nagy ember nem szólt egy szót se, hanem elment és kibékült a barátjával. A hiúság megtette azt, amit se az alázatosság, se a bölcsesség, se az egyszerű barátság nem volt képes elérni. Milyen szomorú dolog ez ... Milyen más volt az a nagylelkű, szeretetteljes, önkéntes megbocsátás, amelyet az atya tanúsított tékozló fia iránt!

Mindamellett a megbocsátással még nincs vége minden megoldásra váró kérdésnek. A messzi, idegen országban, az elhagyatottságban, a magára maradt bűnös kénytelen volt megismerkedni olyan szokásokkal, amelyek utálatosak, visszataszítóak a családja és barátai számára: a sertések szaga még nyilván érezhető volt a tékozló fiú testén és kicsapongó életének szokásai se tűnhetnek el egyik , napról a másikra; minderről fokozatosan kell leszoknia, talán nagyon is lassacskán, lehet, sőt egészen bizonyos, hogy lekoptak róla eredeti környezetének kifinomultabb szokásai; újból meg kell azokat lassacskán tanulnia. És a család csak akkor lesz képes őt újra beilleszkedéshez segíteni, újjászületéséhez hozzájárulni és hibáit kiegyensúlyozni, ha a család tagjai gondolni akarnak gyengeségeire, a jellemében megmutatkozó fogyatkozásokra, a rossz szokásokra, amelyeket magára vett (vagyis éppen nem felejtik el ezeket). De neheztelés nélkül gondolnak rá, felsőbbrendűségi érzés és szégyen érzése nélkül, az együttérzés szomorúságával, azzal az együttérzéssel, amelynek következtében "túlárad a kegyelem ott, ahol elhatalmasodott a bűn" - ez a helyes magatartás; legyen meg az akarat, a komoly elhatározás annak szem előtt tartásához, hogy mitől kell a szeretett lényt oltalmazni, azt, aki természeténél fogva esendőbb és akit az élet gyengébbé tett. Ellenkező esetben az, aki rászorul gyógyító és védelmező segítségünkre, ki lesz téve a felülkerekedő kísértéseknek és soha véget nem érő, keserves visszaesések áldozatává válik. Megbocsátani és próbára tenni  két nagyon is különböző dolog. Megbocsátani annyit jelent, mint a másikat elfogadni "úgy; ahogy Krisztus elfogadott bennünket", "egymás terhét viselni", ahogyan Ő viseli a miénket - egyidejűleg mind az áldozatokét, mind a megbántókét -, örvendező hálatelt szívvel szeretni az egyiket, áldozatosan, az önfeláldozás örömével szeretni a másikat.

Ez Isten útja. Keresztje tanúskodik az emberiség iránti bizalmáról és minden egyes emberbe vetett bizalmáról, legyőzhetetlen reményéről; ezért van az, hogy halála a mi életünkké válik, feltámadása pedig maga az örökkévalóság számunkra.

 

vissza