Az utazás

  • Jerikóba érkeztek. Jerikót tanítványai és nagy tömeg kíséretében hagyta el. Útjuk mentén egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia üldögélt. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus jön arra, kiáltozni kezdett: "Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!" Sokan csitították, hogy hallgasson el. e azonban annál jobban kiabált: "Dávid fia, könyörülj rajtam!" Jézus erre megállt: "Hívjátok ide", mondta. Azok odaszóltak a vaknak: "Bátorság, kelj föl, téged hív." Erre ledobta köpenyét, fölugrott és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: "Mit tegyek veled?" "Mester, kérte a vak, azt, hogy lássak." Jézus így szólt hozzá: "Menj, hited meggyógyít téged."
    Azonnal visszanyerte látását és csatlakozott hozzá az útján.
    (Mk 10,46-52)

  • Egyik akadálya, hogy valóban azok legyünk, amik vagyunk és megtaláljuk saját utunkat az, hogy nem vagyunk tudatában vakságunknak. Ha tudnánk, hogy vakok vagyunk, buzgón keresnénk a gyógyulást: úgy, ahogy talán Bartimeus tette - embereknél, orvosoknál, papoknál, gyógyítóknál; majd miután elvesztettük minden reményünket "a fejedelmekben, az emberek fiaiban, akikben nincs üdvösség", talán Istenhez fordulhatnánk. A tragédiánk az, hogy nem vesszük észre vakságunkat: túlságosan sok szembeszökő dolog vesz körül ahhoz, hogy észrevegyük a láthatatlant, amellyel szemben vakok vagyunk. A dolgoknak olyan világában élünk, amelyek magukra vonják figyelmünket és elénk tolakodnak: nincs szükségünk, hogy bizonygassuk létüket, egyszerűen vannak. A láthatatlan dolgok nem tolakodnak elénk - meg kell keresnünk és fel kell fedeznünk őket. A külső világ megköveteli, hogy figyeljünk rá; Isten azonban szerényen kérlel bennünket.  "A Szentlélek olyan, mint egy nagy félénk madár, amely kissé távolabb a földre ereszkedett. Ha azt látod, hogy közelebb jön, ne mozdulj, ne ijeszd meg, engedd, hogy odajöjjön hozzád". Ez talán arra emlékeztethet bennünket, hogy a Szentlélek galamb alakjában szállt le. Ennek a leszálló, félénk és ugyanakkor önmagát odaadni kész madárnak a képe szentírási kép és jelentéssel teli.

    A félénkség szimbólumainál maradva, - azt látjuk, hogy - a szív, amely bőkezűen ad, de magát sohasem bocsátja áruba, más megvilágításban szerepel Antoine de Saint-Exupéry "A kis herceg" c. könyvében, ahol a róka elmagyarázza, hogyan szelídítse őt meg a kis herceg: legyen nagyon türelmes, üljön kissé távolabb és nézze őt a szeme sarkából, de ne szóljon semmit, mivel a szavak félreértéseket okoznak. Ha "Istent" a róka helyébe tesszük, látni fogjuk a szerető, tartózkodó félénkséget, azt a túlzott szerénységet, ami felajánlkozik, de nem bocsátja áruba magát: Isten nem fogad el tartalmatlan, udvarias kapcsolatot, de nem is kényszeríti ránk jelenlétét - felajánlja, de csak azonos feltételek mellett lehet azt megkapni: alázatos és szerető szívvel, amikor ketten félénken és tartózkodóan keresik egymást, mélységes kölcsönös tisztelettel, és mert mindketten felismerik a kölcsönös szeretet szentségét és rendkívüli szépségét.

    A külső világ elénk tolakodik. A belső világot ugyan lehet érzékelni, de az sohasem követel lármásan figyelmet. Finoman, óvatosan kell lépnünk: úgy kell figyelnünk ezt a világot, mint a madárlesen lévő vadász, aki a csendes, de mégis élettől lüktető erdőben vagy mezőn lesben áll nyugodtan, éberen és figyelmesen. Ezt a figyelmes magatartást, amely lehetővé teszi, hogy észrevegyük, ami egyébként elkerülné figyelmünket, egy óvodás versike szavaival lehet leírni:

    Egy bölcs öreg bagoly odvas tölgyfában élt,
    Mennél többet látott, annál kevesebbet beszélt.
    Minél kevesebbet beszélt, annál többet hallott;
    Miért is nem lehetünk, mint az a madár, olyanok.

    A dolgok világától elvakítva elfelejtjük, hogy az nem fogható azokhoz a mélységekhez, amelyeknek bejárására képes az ember. Az ember kicsi is meg nagy is. Ha úgy gondolunk magunkra, mint az egyre táguló - mérhetetlenül nagy vagy végtelenül kicsi - világmindenség egy részecskéjére, mulandó, törékeny és jelentéktelen porszemnek látjuk magunkat; ha azonban befelé fordulunk, azt látjuk, hogy ebben a mérhetetlenségben semmi sem elég nagy ahhoz, hogy csordultig töltsön bennünket - az egész teremtett világ, mint egy homokszem belehullik létünk mélységébe. Túl hatalmasak vagyunk, hogy betöltsön vagy kielégítsen bennünket. Egyedül Isten teheti ezt meg. Aki a maga számára teremtett bennünket. Angelus Silesius szavai szerint:

    Olyan nagy vagyok, mint az Isten
    Ő meg olyan kicsi, mint én vagyok.

    A dolgok világának van bizonyos átlátszatlansága, sűrűsége, súlya és tömege, de nincs mélysége. Bármikor behatolhatunk a dolgok velejéig és amikor elérjük legmélyebb pontjukat, az végpont, nincs tovább út a végtelenségig; a gömb középpontja a legbelsőbb pont, de ha megpróbálunk azon túlhaladni, az ellenkező oldalon visszatérünk a felszínre. A Szentírás azonban beszél az emberi szív mélységéről. Ez nem olyan mélység, amit mérni lehet; lényege a mérhetetlenség, meghalad minden mértéket. Ez a mélység magának Istennek mérhetetlenségében gyökerezik. Csak, ha már megértettük a különbséget a tolakodó jelenlét meg ama másik jelenlét között, amelyet kutatnunk kell, hogy aztán szívünkben rátaláljunk, ha megértettük a különbséget a körülöttünk lévő világ nehéz, átlátszatlan sűrűsége és az emberi mélység között, amelyet csak Isten tölthet be, tovább megyek, kimondom, minden teremtett dolgok mélysége közt, melyeknek hivatása az, hogy Isten jelenlétének helyévé váljék, amikor minden beteljesedik és Isten lesz minden mindenben; csak akkor kezdhetjük el a keresést vakságunk tudatában, tudván, hogy elvakított a látható, amely megakadályozza, hogy megragadjuk a láthatatlant.

    Ha valaki vak a láthatatlan iránt, ha csupán az érinthető, tapintható világnak van tudatában, az azt jelenti, hogy kívül esik a tudás teljességén, kívül marad a teljes realitás megtapasztalásán, ami nem egyéb, mint a világ Istenben és Isten a világ szívében. A vak Bartimeus fájdalmasan tudatában volt ennek, mivel fizikai vaksága következtében a látható világ megragadhatatlan maradt számára. Végső elkeseredésében kiálthatott az Úrhoz, azzal a kétségbeesett reménnyel, amelyet akkor érzett, amikor a megváltás elment mellette, mert úgy érezte, hogy el van vágva tőle. Mi gyakran azért nem tudunk így Istenhez fordulni, mert vakságunk miatt nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen mértékben vagyunk elvágva a világ "teljes" látásától, olyan látástól, mely lehetővé tenné a látható világ teljes reális szemléletét. Bárcsak meg tudnánk tanulni a "vakság"-ot a látható dolgok iránt, hogy meglássuk a láthatatlant - bennünk és körülöttünk, amely jelenlétével mindenen áthatol.

    A vakság sokféle lehet: eredhet abból - nem a mi esetünkben, hanem a szentekében, hogy valaki egy túlságosan tündöklő ragyogásba nézett. Szent Simeon, az Új Teológus az isteni sötétségről azt mondja, hogy az túl erős fény, amely annyira vakít, hogy aki egyszer látta, nem lát többé. Vak lehet valaki nyitott szemmel is. Tolsztoj ír a Háború és békében Pierre Bezuhovról, aki Heléna nagy és szép szemébe nézett, és nem látott bennük mást, csak saját magát, minden hibától mentesen, ahogyan Heléna látta őt. A szemébe nézett és csupán önmagát látta - az asszonyt teljesen figyelmen kívül hagyta! Ugyanezt tesszük mi is, még a látható dolgok világában is; aszerint, hogy a szemünket hogyan állítjuk be, amikor egy ablakra nézünk, láthatjuk a tükörképünket, az üveglapot, vagy az ablak mögötti kilátást. Nézhetünk közömbös szemmel, ahogyan a járókelők nézték Bartimeust, nézhetünk sóvár szemekkel, mint Dickens falánk embere, aki látván a mezőn legelésző állatokat, csak azt tudta gondolni: "eleven marhahús". Nézhetünk a gyűlölet szemével, amikor rettenetesen éles látók leszünk, de az ördög éleslátásával, nem látván mást, csak a rosszat és hitvány karikatúrát csinálván a dolgokból. Végül nézhetünk a szeretet szemével, azzal a tiszta szívvel, amely meg tudja látni Istent és az Ő képmását az emberekben, még azokban is, akikben ez a kép elhomályosult; ez a szeretet el tud jutni a látszatok és az ellenkező nyilvánvalóságok rétegein keresztül az ember igazi titkos központjáig. Olyan ez, mint amit a róka mond a kis hercegnek: "Jól csak a szívünkkel láthatunk. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

    Fel kell ismernünk, hogy nem vagyunk tudatában a dolgok mélységének, az egész világ mérhetetlenségének, örökkévalóságra nyíló rendeltetésének és csak annyiban lehetünk tudatában ennek bizonyos közvetlen tapasztalatok segítségével amennyiben valami ősi tapasztalás útján megbizonyosodunk arról, hogy létezik egy belső világ. Csak a hit jóvoltából tarthatunk ki szilárdan abban a bizonyosságban, hogy ez a láthatatlan: valóságos, jelenvaló és méltó arra, hogy fölkeressük a látható mellett, azon túl, azon át, annak szívében. A hitnek ez az aktusa azt jelenti, hogy elfogadjuk azok tanúságát, akik tudatában vannak a láthatatlan világnak még akkor is, ha ezt csak munkahipotézisnek fogjuk fel, talán valami ideiglenes elképzelésnek, ami lehetőséget ad a kutatásra. E nélkül semmi sem lehetséges - nem kezdhetjük el keresni a láthatatlant, ha "a priori" biztosak vagyunk nemlétében. Elfogadhatjuk a tanúságtételt - nem egy vagy két emberét, hanem azokét a milliókét, akik a történelem folyamán mind a keresztény, mind a nem-keresztény vallások keretében megtapasztalták a láthatatlant és tanúskodtak annak jelenlétéről.

    Napjainkban még mindig abban az illúzióban élünk, hogy ami nem racionális, az kétséges. A pszichológia mégis azt mutatja, hogy van egy egész irracionális világ, amely döntő jelentőségű az ember benső életében. Amikor "irracionálist" mondok, nem "ésszerűtlent" értek alatta. Ott van például az emberi szeretet egész skálája, legyen az barátság, családtagjaink szeretete, szeretet, amely a tömegből mutatja az egész világot. Egyik régi görög író ezt mondta: "Mielőtt az ember találkozik azzal a leánnyal, akit majd megszeret és eljegyez, férfiak és nők veszik körül; attól a pillanattól kezdve, amikor felfedezi a szeretett lényt, az már Ő lesz és a többiek - emberek". Ez a tapasztalat, amely annyira gazdag, annyira összetett és általános, az irracionális rendbe tartozik, így nem lehet észérvekkel megmagyarázni. Nem úgy szeretünk meg valakit, hogy összemérjük: mi szól mellette és mi ellene, hanem közvetlen megtapasztalás, olyan tény, ami lenyűgöz és ami túlságosan mélyen érint, hogysem képesek lehetnénk bármiféle észérvet felhozni mellette. Ugyanez a helyzet a szépség megtapasztalásával is, legyen az zenemű, vagy képzőművészeti alkotás, fül kell hozzá vagy szem, nem a műalkotás csodálatra indító összegzése. Ha valakivel meg akarjuk osztani egy-egy zenedarab, szobor, építészeti remekmű vagy festmény szépségének megtapasztalását, csak azzal kezdhetjük, hogy olyan szavakkal hívjuk meg őt, amilyenekkel Krisztus szólt az első tanítványokhoz: "Jöjj, és nézd meg!" Bizonyára nem azt fogjuk mondani: "Először megpróbálom megmagyarázni neked ennek a művészi alkotásnak a szépségét és ha helyesen megérted, akkor te is megtapasztalhatod."

    A szeretetnek és szépségnek elemi megtapasztalásakor valami olyanra bukkanunk rá, amit éveken át, talán soha nem vettünk észre. Valamilyen oknál fogva hirtelen, megmagyarázhatatlanul meglátjuk azt, amit azelőtt nem láttunk. Az embereknek egy csoportjában egy lány és egy fiatalember részei a tömegnek, aztán egy napon meglátják egymást ... Történik valami, mintha napsugár esne egy festett üvegre. Az üveg napfény nélkül sötét vonalak kuszaságának tűnik, valamiféle elmosódott szürke háttérrel. Hirtelen azonban megvilágosodik, hogy szép, jelent valamit, értelme van. Most már látjuk a festett üveget. A napfény sugara múlandó, este, vagy pár pillanat múlva kihunyt, de aki látta az ablakot napsütésben, tudja, hogy nem szürke folt az, hanem festett üvegablak, ami láthatatlanná vált. A bizonyosság érvényesült a kézzelfoghatóság fölött: ez az, amit hitnek nevezünk. Tudom, hogy mindaz, a szépség, amelyet felfogtam, jelen van, bár úgy tűnik, kialudt.

    Mármost kétféleképpen lehet nézni ezt az ablakot, ha egyszer már megláttam. Az ablak, mint minden kinyilatkoztatás, kettős: Az ablak a napsugár közvetítésével mutatkozik meg, amely megvilágította, de egyben rámutat a napfényre is, amely nélküle láthatatlan maradt volna. Két ember találkozik és - hogy úgy mondjuk - belülről megvilágítva látja meg egymást. Isten kegyelmének fénye világítja meg őket egymás előtt lényük egész pompájában, ahogy Isten látja őket. Ez a két ember - bár a ragyogás elhalhat - megőrzi a bizonyosságot és emlékezni fognak a látomásra, amelyben éppen azért volt részük, mert Isten megvilágította a mélységet és azt megmutatta nekik. Sokkal gyakrabban történik azonban az, hogy miután valakit ennek a dicsőségnek a fényében láttunk, elfelejtjük az odaátról érkező fénynek köszönhető látomást, és ostoba módon azt gondoljuk, hogy mindez a szépség a személy tulajdona. Ami festett üveg volt, az bálvánnyá lesz, ami kinyilatkoztatás volt, az homályos fallá lesz, amely mögé nem láthatunk. Mindnyájan jól tudjuk - minden irodalom beszél róla - hogy egy röpke látomás később bálványimádássá válhat, melyet szenvedélyes szerelemnek neveznek és amely minden ország irodalmában romantikus történetek témája.

    Míg meg nem tanuljuk, hogy azt a látomást, amelyben részünk volt, egymást kiegészítő kétoldalú kapcsolat gazdagságában kell megőriznünk, amíg konokul bálvánnyá változtatjuk mindazt, amit Isten az emberi vagy művészi szépségből megmutat nekünk, azt is semmivé tesszük, ami kinyilatkoztatási alkalom lehetne, mert a lányt, akit megszerettünk, bálvánnyá változtattuk, vagy ha megláttunk egy fát, mögötte az égbolttal, olyan kedvesnek, amilyennek még sohasem látszott: ilyenkor a fát csodáljuk ahelyett, hogy megértenénk a dolgok és események összefüggését, ami olyasmit tárt fel, amit azelőtt nem vettünk észre. Amíg így teszünk, addig nem fogunk - még a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legemberibb síkon sem - új dimenziót megismerni és továbbra is két dimenzióban - időben és térben - élünk. Teljesen el kell fogadnunk a szeretet élményét, fel kell fedeznünk és dédelgetnünk kell a dolgok és az emberek szépségét. Miután felfedeztük ezen a síkon azt a dimenziót, amely túl van az okoskodáson, melyet értelemmel lehet ugyan vizsgálni, de nem lehet megteremteni, akkor már sokkal közelebb leszünk ahhoz, hogy Istenre vonatkozó felfedezéseket tegyünk.

    Abban a pillanatban, amikor tudatára ébredünk, hogy vakok vagyunk és, hogy éppen ezért esünk kívül Isten országán, akkor kerülhetünk az Országgal és Istennel olyan kapcsolatba, amely valóságos, nem pedig képzelt, amilyenbe pedig állandóan belehelyezzük magunkat, kinn az utcán képszerűen elénk tárul, elképzelve az örök hajlék és próbálgatjuk kezünket melegíteni annál a tűznél, amely az ajtó másik oldalán a kandallóban ég, arra törekszünk, hogy itt és most részesedjünk abból az életből, amely még elérhetetlen számunkra, és arra gondolunk, hogy az a parányi szikra, amely bennünk pislákol, már az egész Ország. Ez még nem Isten országa, csupán az örök élet komoly záloga, ígéret, belénk helyezett vonzerő, ahol az evangélium szerint kezdenünk kell: az ajtó előtt, amely számunkra még zárva van, hogy addig kopogtassunk, amíg ki nem nyílik. Meg kell állnunk a titok előtt, amelybe még nem hatoltunk bele, szólítanunk kell Istent, kiáltanunk kell hozzá keresve az utat, amíg az meg nem nyílik előttünk, mint az égbe vezető egyenes ösvény, azzal a bizonyossággal, hogy eljön az a pillanat, amikor Isten meghallgatja imánkat. Nem is jó az a kifejezés, hogy "meghallgat", mivel mindig meghallgatásra találunk, csak nem mindig kapunk érzékelhető választ. Isten nem süket a mi imádságaink meghallgatására, csak mi nem vagyunk mindig képesek arra, hogy megértsük Isten csöndjét, amellyel kiáltásunkra felel. Ha tudatában lennénk, hogy zárt ajtón kívül vagyunk, felmérhetnénk, mind emberi magányosságunkat, mind pedig, hogy milyen messze vagyunk még attól az örömtől, amelyre hivatottak vagyunk, attól a teljességtől, amelyet Isten felajánl nekünk, ugyanakkor azt is értékelni tudnánk - és ez nagyon fontos - hogy mennyire gazdagok vagyunk, végtelen szegénységünk ellenére. Oly keveset tudunk Isten dolgairól, oly kevéssé élünk Benne, mégis milyen gazdaggá tesz bennünket a Jelenlétnek, az ismeretnek, a Vele való közösségnek eme kis fénye, amely annak a sötétségnek a szívében ragyog, amely - mi vagyunk. Ha a sötétség ilyen fényes, ha a távollét ilyen gazdag a Jelenlétben, ha az élet, amely csak pirkad még, máris ilyen teljes, micsoda reménységgel és milyen növekvő örömmel állhatunk a bezárt ajtó előtt azzal a boldog gondolattal, hogy az egy napon majd feltárul és az életnek olyan kiáradását ismerjük meg, amely most még nem lehet meg bennünk.

    Nincs szükség arra, hogy állandóan Isten érzékelhető jelenlétét keressük és hogy minden pillanatban észrevehető kinyilatkoztatását reméljük. Az Evangéliumok számos példát tartalmaznak arról, hogy milyen messze vagyunk Isten szentségének és fölségének megértésétől; mily kevéssé csodáljuk Istent. Természetesnek találjuk, hogy jelenlétét keressük, holott valójában félénken, a lehetetlent remélve kellene kérnünk Istent, hogy alakítson át és térítsen meg bennünket, mielőtt reményünk szerint az ő fönséges színe előtt találhatnánk magunkat, mert az Istennel való minden egyes találkozás - kisebb vagy nagyobb mértékben - már maga az ítélet: szemtől szembe találni magunkat az élő Istennel - ez olyasmi, ami súlyos, sorsdöntő következményekkel jár. Az Istennel való találkozás mindig "krízis" és a görög nyelvben a "krízis" szó ítéletet jelent. Megjelenhetünk Isten színe előtt: és vagy elítél, vagy üdvözít bennünket aszerint, hogy mit hozunk a szívünkben és életünk miről tanúskodik. Ezért mondta nem egy ószövetségi próféta - erre sok példát idézhetnénk -: "Jaj nekem, láttam az Istent és most meg kell halnom!" Több ez, mint amit az ember el tud viselni, hacsak az ember, a személy Krisztus által be nem oltódik magába az Isten életébe.

    Elhamarkodott dolog idő előtti találkozást keresni. Ezért mondja az ortodox Egyház tanítása az imádságról és az életvezetésről: "Ne keressetek misztikus átéléseket; imádva Istent, kérjétek Őt olyan figyelemmel és hittel, amilyenre csak képesek vagytok, azzal a reménnyel és vággyal, amellyel rendelkeztek, hogy változtasson meg benneteket, tegyen olyanná, hogy majd "egy napon2 találkozhassatok Vele. Ez mélyen gyökerezik az Evangéliumokban; emlékezzetek a csodálatos halfogásra: Péter magához vette Jézust a bárkába, Krisztus az ő jelenlétében beszélt a tömeghez, mégsem érzékelte az Ő fönségét. Az Úr azt mondta tanítványainak, hogy evezzenek a mélyre és vessék ki hálójukat. Péter azt felelte Neki: "Egész éjjel fáradoztunk és semmit sem fogtunk, de a Te szavadra kivetem a hálót." Kivetette a hálót, de nem bírta felhúzni! Kérte társait, akik a többi hajóban voltak, hogy segítsenek, és csak ekkor ébredt tudatára ismét - de még nem véglegesen addig míg Isten majd maga ki nem jelenti neki, hogy Krisztus az élő Isten Fia - hogy valaminek, vagy valakinek a jelenlétében van, ami vagy aki nagyobb annál, semhogy fel tudná fogni. Tiszteletteljes félelem fogta el, Jézus lába elé roskadt és így kiáltott: "Távozz tőlem, mert bűnös ember vagyok". Abban a pillanatban ösztönösen megsejtette Krisztus fönségét, Aki közöttük volt, és Péter ismerve önmagát, arra kérte, hogy távozzék el.

    Gyakran megtörténik velünk, hogy akkor, amikor az imádságunk elmélyül, amikor ráeszmélünk Istenre, az ő szentségére, és nagyvoltára, azt mondjuk neki: "Uram, menj el tőlem, méltatlan vagyok arra a közelségre, amelyet Te magad hoztál létre"? Vajon nem gyakoribb-e az, hogy megpróbáljuk Istent közelségre serkenteni, kényszeríteni, olyan bensőséges kapcsolatra sürgetni, amelyet e nem keresett? Nem próbáljuk-e magunkat ráerőltetni, felfeszíteni azt az ajtót, amelyet Ő jónak látott csukva tartani? Gondoljunk a századosra, aki szolgája meggyógyítására kérte Krisztust : "Megyek és meggyógyítom" - mondta az Úr. "Nem - felelte a százados - ne fáradj, magam is alárendelt ember vagyok, ha azt mondom szolgámnak tedd meg ezt vagy azt, megteszi. Elég, ha csak egy szót szólsz és szolgám meggyógyul ott, ahol van." Vajon így gondolkodunk-e mi is? Van-e olyan Isten-érzékünk, hogy ne akarjuk Istent arra kényszeríteni, hogy jöjjön? Elég egy szós nincs szükségünk többre. Tiszteletben tartjuk-e az Ő szuverén szabadságát és imádjuk-e nagyságát? Tudjuk-e - benső bizonyosság útján - hogy az Ő szava élet azok számára, akikhez intézi? Bárcsak tudatára ébrednénk, hogy vakságunk miatt az Országon kívül a Jelenlét nélkül vagyunk, akkor tudnánk kopogtatni az ajtón, keresni az utat, kiáltani az Úrhoz és nem azt mondanánk Neki: "Az ajtó nyitva van, nincs türelmem várni; most jelenj meg nekem, hiszen már túlságosan régen várok Rád!" Mégis mindig ezt tesszük. A nap 24 órájából nagy nehezen találunk egy rövidke fél órát, amit az Úrnak szentelünk, és meg vagyunk lepődve, hogy abban a pillanatban, amikor azt mondjuk: "Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében" - nem nyilatkozik meg nekünk a Szentháromság teljes fönsége!

    Igen-igen fontos megtanulnunk: mennyire kívülállók vagyunk és mégis milyen gazdagon megajándékozott bennünket jelenlétével az Úr, azzal a fénnyel, amely sötétségünkbe van bezárva. Egy ihletés, egy út, egy remény lehet az igazi kincsünk. Nem kell sürgölődnünk, az viszont nagyon fontos, hogy reálisak legyünk és Istennel meg a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban azt az igazi helyet foglaljuk el, amely a miénk, amelyen belül Isten tevékenykedhet. Ő ugyanis nem tevékenykedhetik irreális helyzetben, amibe mi folyton belehelyezkedünk képzelgésünk, fantáziánk, vágyaink és - amint a sivatagi atyák mondják - lelki torkosságunk miatt.

    Akkor megoldódna egy problémánk, s az imádságnak egy olyan vonása, amely a mi életünkben gyötrelmet jelent, teremtő, jelentőséggel teli aktussá válnék: úgy imádkozni, hogy érzékünk legyen Isten távolléte iránt, mily ritkán tesszük ezt túlcsorduló szívvel! Használjuk fel azt arra, hogy reálisabbakká legyünk és azt mondjuk: "Vak vagyok, az ajtón kívül állok, itt vagyok a hidegen és sötétben, de azért, hogy a külső sötétségben vagyok, még nem ítélt Isten elvettetésre, hanem úgy van ez, mint a Genezis kezdetén, amikor Isten mindent teremteni kezdett, a sötétségből támasztott fényt, úgy, hogy amit világosságnak neveztem tegnap, az ma csak félhomály." Isten távollétében imádkozni annyi, mint tudni, hogy Ő itt van, csakhogy én vak vagyok, Ő itt van, csakhogy én érzéketlen vagyok, s az Ő végtelen irgalmasságának köszönhetem, hogy nem jelenik meg nekem, mert most még nem vagyok képes elviselni jövetelét.

    Ha gondosan megnézzük, mi is van annak a sötét labirintusnak a mélyén, amely a mi szívünk, tudatunk, múltunk, jelenünk, a jövőre irányuló indítékaink, mondhatjuk-e azt, hogy felkészültünk az Istennel való találkozásra? Merjük ezt kívánni? Igen, de csak akkor, amikor Isten jónak látja, az Ő ajándékaképpen; ezt azonban akarni, Istent ilyen találkozásra kényszeríteni - azt nem! Ez több, mint amit el tudnánk viselni. Mégis így viselkedünk, mert megvakított a látható világ és elvesztettük látásunkat a Láthatatlan rettenetes nagysága iránt, mert hiányzik belőlünk az érzékenység a csodára, a tiszteletteljes félelemre és a hit adta látásra. Képtelenek vagyunk arra az alázatosságra, amely megérintette Krisztus ruhájának szegélyét. Ha ezt értékelni tudnánk, hálásak lehetnénk Istennek távollétéért, amely arra tanít, hogy zörgessünk az ajtón. Tegyük próbára gondolatainkat és szívünket, vizsgáljuk meg cselekedeteinket és létünk mozgató rugóit, kérdezzük meg magunktól, vajon akaratunk valóban Istenre irányul-e, vagy amikor felnézünk Istenre, hogy egy pillanatra szabaduljunk a terheinktől, csak azért tesszük-e, hogy mihelyt erőnk visszatért, már el is hagyjuk, hogy azután - mint a tékozló fiú - elherdáljuk azt az energiát, amit kaptunk Tőle?

    Ezek a dolgok azért fontosak, mert, ha a kiindulási pontunk nem reális és nem vagyunk tudatában a dolgok igazi természetének, ha nem fogadjuk el azokat teljesen, mint Isten ajándékát, válaszul aktuális helyzetünkre, akkor azzal töltjük az időt, hogy egy olyan ajtó zárát feszegetjük, amely egy napon majd úgyis magától megnyílik. Aranyszájú Szent János azt mondja: "Találjátok meg szívetek kulcsát; meglátjátok, hogy ez a kulcs kinyitja az Ország ajtaját is." Ilyen irányban kell tehát keresésünknek haladnia.

     

    vissza