Hogyan győzhetünk a kísértések felett?

 

"Azt nem kerülhetjük el, hogy madarak repüljenek el a fejünk felett, de azt már megakadályozhatjuk, hogy fészket rakjanak a hajunkban." Luthernek ez a szemléletes mondása két tényt fejez ki a kísértéssel kapcsolatban: mindenkit érhet kísértés, de ellenállhatunk és győzhetünk felette.

Mivel ebben a fejezetben szinte kizárólag az utóbbi igazsággal foglalkozunk, először szóljunk néhány szót az elsőről.

A kísértés általános tapasztalat, egyetlen ember sem mentes tőle. A "mindnyájan vétkeztek" (Róm 3,23) szükségszerűen magában foglalja azt is, hogy mindenki került kísértésbe - és mindenki meg fog kísértetni, mivel "lehetetlen, hogy botránkoztatások ne történjenek" (Lk 17,1).

Senki sem választhatja meg tehát, hogy kerüljön-e kísértésbe vagy sem. Ebből következik, hogy maga a kísértés nem lehet bűn, mert azért valóban nem lehetünk felelősek, ami elkerülhetetlen. A bűn tehát nem az, hogy kísértésbe kerülünk, hanem az, ha engedünk neki. Meg kell értenünk ezt a fontos különbséget. Urunk maga is került kísértésekbe, nemcsak szolgálata kezdetén, hanem egész munkálkodása során (Mt 16,23; 22,18; Lk 22,28), és mégis teljesen bűn nélküli volt. Számíthatunk rá, hogy nekünk is lesznek kísértéseink, a figyelmeztetés pedig felfegyverzés, mert a veszély felismerése fél győzelmet jelent.

Úrrá lehetünk a kísértések felett Őáltala, "Aki hozzánk hasonlóan kisértést szenvedett mindenben, kivéve a
bűnt" (Zsid 4,15), és "mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik kísértésbe esnek" (Zsid 2,18). Hogyan győzhetünk tehát?

 

Virrasztani és imádkozni

"Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek" (Mk 14,38). Ebben és több hasonló kijelentésében (Mk 13,33-37) a Mester folytonos szellemi éberségre és lelki készenlétre szólít fel bennünket, hogy győzni tudjunk a kísértés felett. Az apostolok is aláhúzzák és tovább fejlesztik Jézus tanítását ezen a ponton. "Ne aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok" (1Tesz 5,6). "Józanok legyetek és vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, és keresi, hogy kit nyeljen el" (1 Pt 5,8).

Ebben az utóbbi idézetben Péter apostol rámutat arra, hogy miért szükséges ez az éberség. Pál apostol is hasonlóképpen figyelmeztet bennünket az ördög ravaszságára, emiatt kell a hívő embernek "Isten minden fegyverét" felöltenie (Ef 6,11) . Mivel az ördög olyan ravasz, alattomos és agyafúrt, és gyakran "világosság angyalává változtatja át magát" (2Kor 11,14), a tanítványoknak teljesen ébereknek kell lenniük, hogy elmondhassák: "Jól ismerjük az ő szándékait" (2Kor 2,11) .

Igen nagy hibát követünk el, ha lebecsüljük az ellenség erejét és ravaszságát még a földi, katonai harcokban is, amikor csupán "test és vér ellen" hadakozunk. Mennyivel nagyobb esztelenség az, ha lazítunk éberségünkön "a sötétség világának uraival" szemben! Sokan éppen ezért esnek áldozatul a kísértésnek, mert nagyon magabiztosak és elbizakodottak lettek, s nem ismerik fel, hogy ez már önmagában is körmönfont kísértés. "Azért aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!" (1 Kor 10,12) .

Krisztus komoly szavai, noha azok eredetileg az Ő dicsőséges visszajövetelére vonatkoztak, sokkal átfogóbban is alkalmazhatók: "Amiket pedig nektek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!" (Mk 13,37)
"...és imádkozzatok", itt is az Úr a mi példaképünk, mert megpróbáltatásának legsötétebb órájában, a Getszemáni kertben először a három apostolt szólította fel az imádkozásra, azután az imádsághoz folyamodott Ő maga is. A Miatyánkban pedig arra a kérésre tanított bennünket, hogy "szabadíts meg a gonosztól", és a Megváltó maga is imádkozott Péterért, hogy megállhasson, amikor a Sátán "megrostálja" (Lk 22,31).

Az imádság által kaphatjuk meg Isten erejét és kegyelmét, hogy legyőzhessük a kísértést. Valahányszor "tiszta kezeket felemelve" (1Tim 2,8) imádkozunk, legyőzzük szellemünk ellenségét, mint ahogy Mózes a hegytetőn közbenjáró imára emelt kezekkel győzött Amálek felett (2Móz 17,11).
Nagyon fontos azonban, hogy az imádságban ne a bűnre összpontosítsuk figyelmünket. Szívünk támaszkodjék Istenre, figyelmünk pedig irányuljon imádság közben határozottan azokra a kegyelmi ajándékokra és lelki erényekre, amelyekre szükségünk van, ne pedig a bűnre, amely felett győzedelmeskedni akarunk. Mindig helytelen, ha a bűnre összpontosítunk.

Hogy egy példát említsünk: ne imádkozzunk úgy, hogy "Uram, szabadíts meg az indulatosságtól", hanem inkább így: "Uram, add nekem Szent Lelkedet, hogy megteremje életemben az Ő gyümölcsét, különösen a türelem, az önuralom és a békesség gyümölcsét." A szabály tehát az, hogy az imádságban azokra a kegyelmi ajándékokra irányítsuk figyelmünket, amelyekre szükségünk van, és ne a vétkek vagy hibák felé, amelyek fölött úrrá szeretnénk lenni.

 

Az üres ház

"Mikor a tisztátalan lélek kiszáll az emberből, puszta helyen bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Akkor azt mondja: Visszatérek házamba, ahonnét kijöttem. Amikor odaér, üresen találja, sőt még kisöpörve és földíszítve is. Erre elmegy, hoz magával hét másik lelket, magánál is gonoszabbat. Bemennek és ott laknak. Annak az embernek a sorsa pedig rosszabbra fordul, mint előbb volt." (Mt 12,43-45)

Ebben a leírásban az emberi szívről van szó. Ha végbement a tavaszi nagytakarítás a szívben, tehát tiszta, de üresen maradt, veszélybe kerül. Ha az ember nem hív új lakókat a házába, akkor a régi, a gonosz szellem visszatér, mégpedig nyolcadmagával. Urunk kortársai közül többen bűnbánatot tartottak Keresztelő János prédikációinak hatására, és bizonyos bűnöket letettek. De gazdátlan szívükbe nem hívták be a Megváltót és nem igenelték szívvel-lélekkel az Ő küldetését. "Tisztaságuk" csupán negatív és ideiglenes volt, végső állapotuk pedig rosszabb az elsőnél.

Tény az, hogy az üres életbe elkerülhetetlenül betelepszik a bűn. A gonoszt sohasem lehet azáltal kiűzni, hogy határozott és tartós kísérleteket teszünk a kizárására; csak úgy lehet kikergetni, ha befogadjuk magunkba a jót, tehát egy új érzület kiűző ereje által. Sokan folytonos, fárasztó küzdelmet vívnak a "démonok" ellen, és gyakran csodálkoznak, hogy miért érnek el olyan kevés sikert. Jók akarnak lenni - semmiért! Ugyanezt az erőt fordíthatnák arra a pozitív feladatra is, hogy megtöltsék a szívük hajlékát jó lakókkal, úgy hogy amikor a "démonok" belesnek az ablakon, lássák, hogy a ház foglalt és megtelt.
Mit jelent az, hogy megtöltjük a házat? A következőket: Hívjuk szívünkbe az Úr Jézus Krisztust, engedjük, hogy az Iránta való szeretet "új érzülete" lángra lobbanjon életünkben, keressük az érintkezést az Ő tanítványaival, kössünk velük barátságot, és legyen valódi, kielégítő közösségünk egymással. Szánjuk oda magunkat szívvel-lélekkel és teljes erővel az Ő munkájába, és az Ő országa legyen a fő célunk. Legyen minden nap időnk az imádságra, bibliaolvasásra és elmélkedésre - röviden, álljon minden erőnk az Úr Jézus Krisztus szolgálatában és imádatában. Azon fáradozzunk, hogy alkalmasak legyünk valamire - legyünk pozitívak. "Nem tiszta a szív, ha nem lángol, nem valódi az erény, ha nem ragad magával" (Sir John Seeley) . Sokan azért buknak el a kísértésekben, mert bár természetük pozitív dolgokra irányul, de annak kifejezéséhez nem találják meg az Istentől adott keretet.

Ne tengődjünk csak úgy, mint a növények, hanem éljünk kiteljesedett életet, mint Isten gyermekei. Ha egészen átadtuk magunkat Urunknak, akkor természetünk minden része összhangban egymással kiteljesedhet. A kísértésre a közvetlen válasznak egy "nem"-nek kell lennie, de a végső felelet minden kísértésre egy "igen" az Úr Jézusnak, aki bőséges életre vezet bennünket.

 

Játék a tűzzel

Egyszer egy arab tevehajcsár, egy nagyon hideg éjszakán a sivatagban aludt a sátrában. Éjnek idején felébredt, és látta, hogy tevéje bedugta az orrát a sátorlap alatt. Már éppen tiltakozni akart, de azután arra gondolt, hogy a tevének csak olyan kis része van a sátorban, amely nem zavar. Mire később ismét felébredt, akkorra a teve már bedugta az egész fejét és hosszú, szőrös nyakát is a sátorba. Az arab most már összeszedte magát, hogy tiltakozzon, de a teve megelőzte, és így szólt: "Valóban annyira zavarok? Olyan rettenetesen hideg van odakint, és nem tolakodom be tovább." Az ember újra elaludt, és mikor harmadszorra felébredt, ijedten látta, hogy már a teve mellső lábai és púpja is belül vannak. Amikor fel akart ugrani, hogy kihajtsa a tevét, ez ismét megszólalt: "Most aztán komolyan megígérem, hogy egy centiméterrel sem jövök beljebb - és azonkívül, ha ketten vagyunk bent, akkor melegebb lesz a sátorban." Az arab annyira lusta volt, hogy növekvő rossz előérzete ellenére újra elaludt. Hamarosan azonban rémült kiáltással ébredt fel: "Segítség! ", mert a teve teljes testsúlyával ránehezedett. "Ha hely kell" - válaszolta kiáltására az állat -, "kint tágasabb!"

A bűn, a tevéhez hasonlóan, nem sétál egyenesen be az ember életének a sátrába; ha ezt megkísérelné, azonnal visszautasítanánk. A bűn lassan, fokozatosan furakodik be az ember életébe. Az arabnak nem volt szándékában, hogy átengedje a tevének a sátrat, de az állat végül is elérte ezt, mert az arab szóba állt vele, ahelyett, hogy határozottan kizavarta volna. Így a bűn is, a kísértés négy különálló mozzanatában kerít bennünket hatalmába. Először egy rossz gondolat jut eszünkbe (a teve orra), és ha nem űzzük ki azonnal, akkor a következő lépésben elfoglalja képzeletünket, vagyis elkezdjük kiszínezni magunkban hogyan követjük el a bűnt (a teve feje és nyaka). A gonosz kép aztán a cselekvés vágyát ébreszti fel
bennünk (a teve lábai és púpja), ez pedig a bűnös cselekedetre ösztönöz bennünket.

Mi tehát a helyes módszer, amellyel elbánhatunk a kísértéssel. Az ember nem kerülheti el azt, hogy rossz gondolatok támadjanak benne - ez mindenkivel előfordul, vagy más szóval, mindenkit érhet kísértés. Azt azonban már megakadályozhatjuk, hogy a rossz gondolatok bűnös elképzelésekké és kívánságokká váljanak. "Arról nem tehetsz, hogy egy madár elrepül a fejed felett - de azt már igenis megakadályozhatod, hogy fészket rakjon a hajadban!"

A szabály tehát az, hogy akkor küzdjünk meg a kísértéssel, amikor először támadja meg a gondolatvilágunkat, és ne játsszunk vele.

Űzd el a tevét, amikor az orrát bedugja a sátorlap alatt, később sokkal nehezebb lesz vele megbirkózni. Ne játssz a tűzzel!

 

A visszatérő (megrögzött) bűn

Sok hívő ember tapasztalata az, hogy újból és újbál akadályozza őt egy bizonyos bűn, amelybe minduntalan beleesik. Ezt visszatérő vagy "megrögzött" bűnnek nevezzük. Az ilyen embernél, úgy látszik, az erkölcsi küzdelem erre az egy pontra összpontosul. Először is rá kell mutatnunk, hogy balgaság egy bizonyos bűnre összpontosítani a figyelmünket. Sokszor ez a nehézség fő oka. Nagyon szeretnénk, ha senki sem értene félre minket, amikor felvetjük azt a gondolatot, hogy ez a "megrögzött bűn" magát Istent sokkal kevésbé érdekli, mint bennünket. Az emberi természet gonosz, Isten szándéka azonban az, hogy bennünket teljesen tisztává tegyen az Ő Fia által. Istent éppen ezért egész lényünknek a Szentlélek által történő átalakítása érdekli, nem pedig egyes hibák vagy bűnök lenyesegetése. Még az is megtörténhet, hogy azáltal állunk ellene a megváltó kegyelemnek (mely egész lényünket át akarja formálni), hogy egyes pontokon próbáljuk megjavítani a jellemünket, de lényegében nem változunk meg.

A hívő embernek tehát, együttműködve a Szentlélekkel a mindent átfogó fegyelmezettséget kell gyakorolnia, nem pedig egyes, kiválasztott hibákat vagy bűnöket a középpontba állítania. Az ellenség különösen megerősített harciálláspontjai ellen nem sokat ér a szemben-támadás, hanem "átkaroló hadműveletekre" van szükség.

Ha a fegyelmezést állhatatosan az élet egész területére kiterjesztjük, akkor majd az egyes pontok is "behódolnak". A szabály tehát az, hogy gyakoroljunk önuralmat minden területen, és ne irányítsuk minden figyelmünket csak egy valamire.

A sűrűn ismétlődő kudarcoknak egy másik oka, amelyet "Az üres ház" című fejezetben már említettünk, az, hogy nem fogadjuk el és nem használjuk fel helyes és pozitív módon azokat az ösztönöket, indításokat és vágyakat, amelyek benne rejlenek emberi természetünkben. Ezek az ösztönök és indulatok önmagukban nem rosszak, csak akkor romlanak meg és válnak gonosszá, amikor helytelen célra irányulnak. Ugyanazt az ösztönt vagy indulatot lehetne helyes cél felé is irányítani, Isten és embertársaink szolgálatára felhasználni.

Pál harcias természettel született, de ezt nem arra használta fel, hogy a szomszédját fejbe vágja, hanem arra, hogy a "jó harcot" megharcolja. Mi is használhatjuk helyes módon mindazt, ami bennünk van, és akkor az nem fog vulkánként kitömi, ártani és rombolni. Végezetül pedig be kell látnunk, hogy a fegyelmet nem valósíthatjuk meg úgy, hogy meglengetjük a ragyogó elhatározás varázspálcáját. Arra van szükség, hogy nap mint nap a gyakorlatban megvalósítsunk egy-egy elhatározást, és így haladjunk előre az önfegyelmezés útján. Úgy kapjuk meg és érjük el az önfegyelmet a Mester vezetésével, mint ahogyan a versenyző az állandó edzés által lesz erős és ügyes.

 

Nézzünk Jézusra

Fordítsuk most figyelmünket egy nagyon gyakorlati kérdésre! Mindannyian kerülünk kísértésbe; mit tegyünk tehát a kísértés pillanatában? Már hangsúlyoztuk, mennyire fontos a kísértés jelentkezésekor azonnal ellenállni; de hogyan valósítsuk ezt meg?

Egy dolog teljesen világos: nagy hiba, ha úgy akarunk győzni a bennünket kísértő rossz fölött, hogy arra összpontosítjuk a figyelmünket. A tapasztalat szerint azonban sokan ezt teszik - s így nem tudnak győzni a kísértés felett. A kísértés legyőzésének nem az a módja, hogy felvesszük a harcot a gonosz ellen, mert akkor figyelmünk arra összpontosul, és minél többet foglalkozunk a gonosszal, annál inkább rabjaivá leszünk. Sokan kudarcot vallanak a kísértés legyőzésében, nem mintha nem próbálnának meg úrrá lenni rajta, hanem mert túlságosan is sokat próbálkoznak, de helytelen módon.

A helyes eljárás az, ha elfordítjuk figyelmünket, máshová tekintünk, és a hívő ember számára ez azt jelenti, hogy "nézzünk Jézusra". Az akarat igazi feladata a figyelem irányítása, és ha a lélek Jézus felé fordul, akkor a gonosz elveszíti vonzerejét, mi pedig megerősödünk az Ő kegyelme és ereje által. Végzetesen hátráltatja az igazi szellemi fejlődést, ha az ember mindig csak önmagával, különösen pedig a saját kísértéseivel foglalkozik. Ez az út nem vezet életre és győzelemre, hanem beteges megszállottságra és hitéletünk elsorvadására. Inkább neveljük rá magunkat arra, hogy a kísértés idején ne önmagunkra tekintsünk, hanem Megváltónkat szemléljük teljes szentségében és hatalmában. A keresztény versenyző félreteszi az akadályokat és a megkörnyékező bűnt, mégpedig azáltal, hogy Jézusra néz (Zsid 12,1-2).

 

Győzelem a kereszt által

Éppen most hangsúlyoztuk, hogy a kísértés idején figyelmünket más felé kell irányítani: Krisztusra, a Megváltóra. De miért éppen Őrá, és nem máshová? Ez az Evangélium lényegéhez vezet bennünket: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért." Ez az öt szó határozza meg azt a módot, ahogyan a hívő embernek a bűnnel és a kísértéssel szembe kell néznie. A Golgota csatatér volt, ahol Urunk a kereszten megküzdött a sötétség minden hatalmasságával, és őket nyilvánosan megszégyenítette, mert diadalmaskodott felettük a keresztfa által (Kol 2,15). A kereszt teljes győzelem és döntő diadal, a gonoszság erői teljes vereséget szenvedtek. Ez megtörtént, és ez a legfontosabb.

A hívő embernek tehát nem kell küzdenie azért, hogy győzelmet arasson a gonosz felett, hiszen akkor Krisztus hiába halt volna meg (Gal 2,21). A hívő embernek az az igazi feladata, hogy magáévá tegye a már kivívott győzelmet. A keresztény élet fegyelmezésének éppen az a célja, hogy magunkévá tegyük ezt a győzelmet. Vereségeinknek az az oka, hogy nem hiszünk, nem fogadunk el és nem bízunk. Ha az ember elfogadja a Megtartót és hisz bűnei bocsánatában az Ő véréért, ha fegyelmezetten megmarad mindenkor Őbenne, és a kísértés idején Reá tekint - akkor a bűnnek már nincs hatalma felette. Mert "az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk" (1Jn 5,4).

Egy indiai legenda szerint egyszer egy délceg hindu harcos csatába indult, és olyan vad dühvel és erővel harcolt, hogy senki sem tudott neki ellenállni, százával kaszabolta le az ellenséget. Végül azonban emberére akadt, aki párviadalban levágta a fejét. Olyan vad elszántsággal harcolt azonban, hogy a teste a fej nélkül is tovább osztotta a csapásokat. Ily módon még több ellenséges katonát ölt meg, míg végül valaki rá nem kiáltott: "Hiszen már levágták a fejedet!" Ekkor aztán holtan rogyott össze.

Isten erős Fia a Golgotán levágta a bűn fejét, de a szörnyeteg tovább gyilkol és sebesít meg embereket, mert nem kiáltanak így oda neki. A bűnnek csak a hitetlenség által van ereje. A kísértés csataterén a hívő ember - mint Konstantin császár - emelje fel a tekintetét a keresztre, és lássa meg a lángbetűkkel világító szavakat: "E jelben győzni fogsz!"