Vagyok-e valaki?

A helyes önértékelés fontosságáról olvashatunk, valamint arról, mit tehet az az ember, akinek gyerekkorától fogva rossz képe van saját magáról.


A valóságnak megfelelő énkép drága kincs. Előfeltétele annak, hogy az ember teljes szívvel, hasznos és termékeny életet tudjon élni. A helyes énkép felkészíti az ember értelmét arra, hogy tisztán gondolkodjék, és hogy képességeinek a legjavát adja. Lehetővé teszi, hogy konkrét célokra összpontosítson, és arra készteti, hogy az éppen aktuális feladatnak teljes mértékben elkötelezze magát.

A valóságtól elrugaszkodott énkép óriási hátrány. Ugyanis ebben az esetben hiányzik az alap ahhoz, hogy az ember teljesen átadhassa magát annak, amivel foglalkozni kíván. Az ilyen ember agyában a különböző erőket semmi sem tartja össze, következésképp a belső egység sem tud megvalósulni. A bizonyítás kínzó kényszere gyötri, hogy elnyerje mások tetszését, elfogadtassa önmagát.

Nagyon sok olyan emberrel találkozhatunk mindennapjainkban, akik nem tekintik magukat értékes embereknek, akik úgy érzik, hogy másoknál kevesebbet érnek, vagy talán egyáltalán semmit sem érnek ebben a világban. Sőt, talán mi magunk is rengeteg komplexussal küzdünk, talán mi magunk is rengeteg sikertelenséget, sérelmet, megaláztatást és ezek miatt kialakult kisebbségi érzést hordozunk és fojtunk el magunkban. Gyakran feltesszük magunknak a kérdést: Ki vagyok? Mi vagyok? Miért vagyok? Az első kérdés azért merül fel bennünk, mert tudni szeretnénk, mivel különbözünk más emberektől, mi az a vonás (fizikai vagy szellemi) bennünk, ami egyéniséggé tesz minket, egyedi, megismételhetetlen, szeretetreméltó emberekké. Azok, akik nem rendelkeznek helyes önképpel, sokszor hajlamosak arra, hogy nem csak hogy másokhoz hasonlónak nem tartják, hanem egyenesen alacsonyabbrendűeknek érzik magukat. Úgy érzik, ők semmivel sem különböznek másoktól, sőt, sokkal rosszabbak, mint mások. Nem ismerik fel magukban azokat az értékeket, amelyek egyedi és szeretetreméltó egyéniségekké teszik őket. A második kérdés a társadalmi életben betöltött szerepünkre vonatkozik, kapcsolatainkra, társadalmi helyzetünkre, pozíciónkra. Mi a feladatom az emberek között, mi az, amit tennem kell, milyenek az emberekkel való kapcsolataim?

A harmadik kérdés a legnehezebb. Nincs olyan ember, aki élete során nem gondolkodott volna el legalább egyszer azon, mi is valójában életének célja. Vannak, akik kétségbeesetten keresik a választ erre a kérdésre, vannak, akik nem akarnak szembenézni ezzel a problémával, és inkább elhessegetik ezt a gondolatot, nem is hajlandók foglalkozni vele, vagyis nem hajlandók mélyen magukba nézni. Minden embernek szüksége van arra a tudatra, hogy életének van értelme. Biztosak akarunk lenni abban, hogy másoknak szüksége van ránk, hogy szeretnek minket, hogy értékesek vagyunk, hogy fontosak vagyunk, hogy számítunk valamit ebben a világban.

A legtöbb gondot az jelenti nekünk, hogy mit is gondolnak rólunk mások. Feltehetőleg nincs olyan ember, aki ne lenne érzékeny mások véleményére, még akkor sem, ha igyekszik ezt palástolni, vagy maga sem hajlandó ezzel szembesülni. Szeretnénk tudni, hogy elfogadnak-e minket az emberek olyannak, amilyenek vagyunk, tetszünk-e másoknak, megfelelően viselkedünk-e vagy öltözünk, elég jók vagyunk-e másoknak. Sokan nem érzik jól magukat társaságban, úgy érzik, hogy mások úgysem tudják őket elfogadni, mert nem tudnak viselkedni, öltözködni, nem mernek megszólalni attól félve, hogy valami ostobaságot találnak mondani, és akkor mások megvetik őket.

Énképünk tehát állandó ellenőrzés alatt tartja gondolatainkat. Sokan azért rugaszkodnak el a valóságtól, mert énképük hamis. Az, hogy mit tartok saját magamról, elfogulttá tesz és komolyan befolyásolja azt, ahogy az eseményeket értelmezem. Mindenki vágyik arra, hogy csodálják, sokan azonban - torz énképük következtében - mereven ellenállnak, ha mások pozitívan nyilatkoznak róluk. Sokan csúnyának érzik magukat. Ilyenkor nem veszik észre szépségüket, nem hajlandók elfogadni mások csodálatát, a bókok zavarba ejtik őket, hiszen csak vigasznak szánt kegyes hazugságnak tartják ezeket. Vannak, akik butának tartják magukat, annak ellenére, hogy rendkívüli tehetségekkel, szellemi képességekkel bírnak. Mások úgy érzik, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak, mindig elégedetlenek az elért eredményeikkel, mindent jobban akarnak csinálni, vagyis mindig elégedetlenek önmagukkal, s úgy érzik, hogy nekik soha semmi nem sikerül. Ilyen önképpel rendelkező ember nehezen tud beilleszkedni valamilyen közösségbe, nehezen alakít ki kapcsolatokat és nehezen talál barátokra, hiszen mindig az a gondolat kíséri, hogy ő valójában egy haszontalan kis senki, és senkinek sincs igazán szüksége rá, ő tulajdonképpen csak zavaró tényező a társaságban. Környezetének nagyon sok türelemre és szeretetre van szüksége, hogy egy ilyen énképpel rendelkező embert meggyőzzön az ellenkezőjéről, vagyis arról, hogy igenis valaki, hogy értékes ember, hogy fontos a körülötte élőknek, hogy szívesen látják társaságukban.

Az énkép összetevői

Az énkép három alapvető összetevője a külső megjelenés, a teljesítmény és a társadalmi rang. Fontos, hogyan nézünk ki, milyen a testünk, hogyan öltözünk, hiszen mások sokszor külsőnk alapján ítélnek meg bennünket és alakítják ki rólunk véleményüket. Nem kevésbé fontos a teljesítmény. Már kiskorunk óta megszoktuk, hogy küzdenünk kell, hogy érvényesülni tudjunk, hogy teljesítenünk kell ahhoz, hogy valakik legyünk mások szemében. Óvodában, iskolában, munkahelyen, mindenhol teljesítményt vártak és várnak tőlünk, és sokszor számon kérik tőlünk azt, hogy mit értünk el. Ehhez kapcsolható az énkép harmadik összetevője, a társadalmi rang. Vágyunk arra, hogy tiszteljenek és csodáljanak, ezért fontos számunkra, hogy milyen helyet foglalunk el az emberek között, milyen pozíciót töltünk be.

Az énkép e három eleme azon alapszik, hogy szerintünk mások milyennek tartanak bennünket. A következő három érzés, énképünk lényegi eleme, azon alapszik, hogy mi hogyan látjuk önmagunkat, mi hogyan vélekedünk önmagunkról. Ezek a befogadottság, az értékesség és az alkalmasság. A befogadottság tudata akkor alakul ki bennünk, ha úgy érezzük, hogy mások elfogadnak és szeretnek minket, hogy szükségük van ránk, és jól érzik magukat a társaságunkban. Ha nincs meg bennünk ez a tudat, akkor kívülállónak, feleslegesnek érezzük magunkat. Ezt az érzést nagyon nehezen tudjuk elviselni, hiszen mindegyikünk alapvető szükséglete, hogy valakihez tartozzon, akinek fontos és aki törődik vele. Az értékesség tudata szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Hiszen ha nem érezzük magunkat befogadottnak, felmerül a kérdés, hogy mások miért nem szeretnek bennünket, és sokszor azzal magyarázzuk kirekesztettségünket és magányunkat, hogy nem vagyunk értékes emberek. Ugyanis - gondoljuk - ha lennének értékeink, mások szeretnének és befogadnának bennünket. Azaz értékesnek érezzük magunkat, midőn azt tesszük, amit tennünk kell; ezt a bizonyosságot erősíti, ha másoktól pozitív visszajelzéseket kapunk, ha teljes szívvel támogatják döntéseinket. Amikor mások kritizálnak, nem értenek egyet velünk, úgy érezzük, elvesztettük azt a hitünket, hogy hasznos, értékes emberek vagyunk. E kettővel kapcsolatban áll az alkalmasság érzése is: ha tudjuk, hogy értékes emberek vagyunk és mások szeretnek és elfogadnak bennünket, úgy érezzük, hogy megfelelően látjuk el feladatainkat, helyesen cselekszünk, képesek vagyunk jó döntéseket hozni és szembenézni a problémákkal. Ez a három érzés együtt adja ki egy ember identitástudatát, és irányítja viselkedését élete során. A befogadottság érzése, az értékesség és az alkalmasság az énkép lényegi elemei, kölcsönhatásuk határozza meg önértékelésünket.

Az énkép e három eleme, így tehát maga az énkép alapvetően gyermekkorunkban alakul ki. Énképünk kialakulásában nagyon fontos szerepet játszanak a szüléink és az, hogy ők hogyan viszonyulnak hozzánk. Később, iskolás korunktól kezdve énképünk fejlődését már nemcsak szüléink, hanem a körülöttünk élő más emberek is befolyásolják: rokonaink, tanáraink, osztály- és játszótársaink, így tehát a nevelésben résztvevő felnőtt embereknek - szülők, nevelők, pedagógusok - vigyázniuk kell arra, hogyan viszonyulnak a gyermekhez, hiszen rajtuk múlik énképének kialakulása és fejlődése.

 

Az énkép fejlődése

Az énkép tulajdonképpen emlékekből épül fel, azokból az élményekből, amelyeket gyerekkorunkban éltünk át. Ha sok jó élményben volt részünk, ha szüleink, nevelőink szeretettel viszonyultak hozzánk és jó hatással voltak ránk, akkor pozitív énképünk alakul ki. Ha viszont nem éreztük eléggé környezetünk szeretetét, nem éreztük, hogy befogadnak minket és sok elutasításban volt részünk, negatív és a valóságnak nem megfelelő énkép alakul ki bennünk. Az élmények tehát egymásra épülnek, és így alakul ki az énkép. Sok olyan esemény van, amit agyunk nem tud felidézni, de ezeknek ugyanúgy szerepük van énképünk fejlődésében, hiszen a tudatalattink megőrzi mindegyiket.


A SZÜLETÉS

Sokan úgy gondolják, hogy az énkép akkor kezd kialakulni, amikor a gyermek öntudatra ébred, mikor már fel tudja fogni azt, hogy ő "én", hogy önálló személyiség. Senki sem emlékszik arra az időre, amit édesanyja méhében töltött, születése pillanatára, élete első napjaira. Ettől függetlenül viszont ezek az események, melyek "öntudatlan" állapotunk időszakára esnek, mély nyomot hagynak minden emberben, és hatással vannak énképünk kialakulására. Édesanyánk méhében tökéletes nyugalomban, gondok nélkül éltünk, semmi sem tudott megzavarni bennünket. Az anyaméh teljes védelmet biztosított nekünk, elegendő táplálékot kaptunk édesanyánk véréből és az ő testének része voltunk. Csupán tudatalattink őrizte meg ezeket az emlékeket, s ez befolyásolja későbbi vágyainkat, hogy biztonságban, nyugalomban, békében éljünk, tartozzunk valakihez, egységben legyünk másokkal, hogy elfogadjanak, mert csak így érezzük magunkat teljes embernek.

A születéssel viszont ez a boldog állapot megszűnik. Ez az esemény óriási fordulópontot jelent az ember életében, hiszen ezzel megkezdődnek nehézségekkel és akadályokkal teli mindennapjai. A gyermek születése nem csak az édesanyának jelent fájdalmat, hanem az újszülött számára is fizikai és lelki trauma. Ezután kezdődnek a megpróbáltatások a csecsemő életében: az első - az éhség, amit eddig még soha nem tapasztalt. Ettől a pillanattól kezdve mindent meg kell tennie, hogy gondoskodjon magáról. Amikor a csecsemő megéhezik, sírni kezd, így próbálja megoldani problémáját. Édesanyja segítségére siet, megeteti, és a gyermek elégedetten elalszik. Figyelemre méltó, hogy viselkedésünk gyökereiben már ott van az az elvárás, hogy mindenben, amibe csak belefogunk, sikeresek legyünk. Az első problémamegoldó élményünk sikeres volt, s ez újra és újra megismétlődött. Ezért elvárjuk magunktól, hogy életünk során minden felmerülő problémát megoldjunk.


A CSECSEMŐKOR

Folyamatosan, ahogyan egyre több problémával kell megküzdenie, a csecsemő ráébred arra, hogy elszakadt az anyjától, hogy anyja nem mindig van ott mellette. A fájdalom, a kellemetlenség, elhagyatottság érzése tudatában összekapcsolódik az egyedülléttel, anyja hiányával, az örömöt, a nyugalmat, problémáinak megoldását pedig édesanyja közelsége jelenti számára. Megérti azt, hogy szüksége van az anyjára, függ tőle, csak ő segíthet megoldani nehézségeit. Ez az érzés felnőtt korunkban is megmarad: szükségünk van emberekre, akik szeretnek, akik támogatnak nehézségeinkben, akikkel megosztjuk örömeinket és bánatainkat, nem tudunk úgy élni, hogy ne függnénk valakitől. A csecsemőnek nagyon nagy szüksége van arra, hogy szeressék, dédelgessék. Ha édesanyja így fordul hozzá, a gyermek érzi, hogy elfogadják, biztonságban van és fontos az anyjának. A befogadottság érzése tehát már ilyen korán, életünk első hónapjaiban kezd kialakulni bennünk. Ha az anya nem fordul elég szeretettel a gyermekhez, ha nem törekszik arra, hogy megoldja a gyermek problémáit, nem siet segítségére, hanem inkább tehernek tartja a gyermekről való gondoskodást, a csecsemő megérzi ezt, és kialakul benne az a tudat, hogy ő nem fontos, hogy ő felesleges, tulajdonképpen egy kis senki. Az első életév tehát, illetve az, hogy szüleink (főképp édesanyánk) hogyan bánnak velünk, alapvetően meghatározza azt, hogy életünk során valakinek vagy senkinek érezzük-e magunkat.
 

 

Nézzük meg, hogyan alakítják a szülök a kisgyermek énképét, lássuk, milyen a jó fegyelmezés!

A gyermek kétféle módon juthat el ahhoz az érzéshez, hogy ő valaki. Az egyik az, ha kielégítik minden vágyát, a másik, ha szeretik. Gyermekkorunkban ez a két alapvető szükségletünk egybeesik, hiszen a csecsemő számára környezetének szeretete egyenlő a jóllakottság és elégedettség érzésével. A kettő azonban egyre inkább elkülönül egymástól, és a szeretet már nem csak azt jelenti számunkra, hogy mindent megkapunk, amit megkívánunk. Ahogyan a gyermek növekszik, megtanul járni, kezdi felfedezni azt, hogy szülei már nem csak hogy nem elégítik ki minden óhaját, hanem meg is tiltanak neki bizonyos dolgokat. Később magunk is megértjük, hogy nem minden történik úgy, ahogy mi szeretnénk, és ilyenkor a sikertelenség kétségbeejtő érzése tör ránk. Ezekben az időszakokban van szükségünk arra, hogy érezzük: szeretnek és elfogadnak minket, mindennek ellenére. Ha a szülők mindennel elhalmozzák gyermeküket, megadnak neki mindent, amit szeme-szája megkíván, de nem tudnak neki elég szeretetet nyújtani, a gyermek boldogtalanná válik és nem alakul ki benne a befogadottság tudata, hiszen szülei nem tudták kielégíteni lelki igényeit.

A szülői szeretetet nem szabad feltételekhez kötni. Függetlenül attól, hogy a gyermek fiú vagy lány, szép vagy csúnya, egészséges vagy beteg, szeretni kell, mert ember. A szíve mélyén mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék, anélkül, hogy ezt ki kellene érdemelnie.

A gyermeket az anyának és környezetének szeretete tanítja meg arra, hogy mi is az igazi szeretet. Soha sem szabad a gyermek felé azt az üzenetet közvetíteni, hogy "Nem szeretlek, mert rossz vagy!" Hiszen a gyermek ilyenkor úgy érzi, hogy csak akkor szeretik, ha jól viselkedik, vagyis ha kiérdemli a szeretetet. Állandóan teljesítenie kell, hogy környezetének fontos legyen, állandóan fel kell mutatnia valamit, hogy figyeljenek rá. Nem hiszi el, hogy önmagáért szerethetik, hogy, mint ember, méltó a szeretetre. Ha pedig sikertelenség éri, ha nem tudja teljesíteni azt, amit elvárnak tőle, akkor elhagyatottnak, feleslegesnek, senkinek érzi magát, és ez a "csak akkor szeretnek, ha..." érzés végigkíséri egész életét.

A szülők haragja is sokszor ezt az érzést erősíti a gyermekben: azt hiszi, azért büntetik, mert nem szeretik, nem pedig azért, mert a javát akarják. Ezért fontos, hogy ne indulattal fegyelmezzünk, erre a szülőknek nagyon kell ügyelniük.

Második életévében a gyerek kezdi megismerni az őt körülvevő világot: kíváncsian vizsgál mindent, minden elérhető tárgyat megkaparint, szájába veszi, ami keze ügyébe kerül, sokszor olyat tesz, ami nem helyes. A szülőknek sohasem szabad úgy fegyelmezniük, hogy megalázzák és elutasítják a gyermeket, hiszen ebből azt a következtetést vonja le, hogy ő is csak akkor fogadhatja el és tarthatja magát tiszteletben, ha megfelelő módon viselkedik, ha megfelelő teljesítményt tud felmutatni. Énképe tehát eltorzul, és bizonytalanság és szorongás forrása lesz egész életében. Ha pedig a szülők úgy fegyelmezik gyermeküket, hogy tiszteletben tartják egyéniségét, megbízik szüleiben, és annál inkább fog nekik engedelmeskedni.

A gyermek nem tudja, hogy mit szabad tennie és mit nem, erre a szülőknek kell őt megtanítaniuk. Ha a szülők felosztják a gyermek világát jó és rossz részre, elmondják neki, hogy ezt szabad tenni, azt viszont nem, ha tanácsot adnak, hogyan javítsa ki hibáját, kapaszkodót adnak a kezébe, s így megtanulja azt, mit kell tennie, hogy megfelelő módon viselkedjék, és ha valami rosszat tett, megpróbálja saját maga kijavítani hibáját, növelve ezzel értékességének tudatát. Ellenkező esetben, ha a szülők nem mondják el a gyermeknek, mit szabad és mit nem, a gyermeknek nincs mibe kapaszkodnia. A szülők leszidják őt, de nem mondják meg, mit kellene tennie, hogy többé ne kövesse el ugyanazt a hibát, feltételezik, hogy maga megérti. De a gyerek ettől még inkább megzavarodik, és soha sem tudhatja, hogy amit tesz, az jó vagy rossz. Így növekszik a bizonytalanság és a félelem érzése, s egyre kevésbé érzi magát értékes embernek.

 

A kortársak és a pedagógusok szerepe az énkép fejlődésében

Ahogy növekszünk, egyre több közösségnek válunk tagjaivá. Vannak játszótársaink, óvodába, iskolába megyünk. Ilyenkor énképünk már rendelkezik alapvető vonásokkal, amelyeket a szüleinkkel való viszonyunk alakított ki bennünk. Új közösségeinkben azonban más emberekkel való kapcsolataink tovább formálják én-identitásunkat. Ha a gyermeknek sok játszótársa van, ha a körülötte élő gyerekek kedvelik őt, szívesen játszanak vele, befogadottság-érzése növekszik, értékes embernek érzi magát, aki fontos környezetének. A gyerekek viszont sokszor kegyetlenek egymáshoz, olyanokat képesek egymás fejéhez vagdosni, ami akár egész életre is meghatározhatja a másik énképét. Persze, a gyerekek nincsenek tudatában annak, hogy milyen hatással vannak egymásra, az, hogy szavaiknak következményeik vannak, csak később derül ki.

Egy lányt általános iskolában fiú osztálytársai sokszor kigúnyoltak egy kis szépséghibája miatt. Szinte mindennap sírva jött haza az iskolából. Édesanyja hiába próbálta vigasztalni, nem tudta meggyőzni ellenkezőjéről, folyamatosan kisebbségi érzés alakult ki benne emiatt. Kialakult benne az a tudat, hogy mások lenézik, elutasítják, hogy csúnya, és ezért őt nem szereti és nem is szeretheti senki. Mindez rányomta bélyegét a fiúkkal való kapcsolatára is. Mivel azok, akik kigúnyolták, fiúk voltak, és abban az időben, amikor kezd fontossá válni a nemi szerep, vagyis, amikor a lányok már igazi nőknek kezdik érezni magukat, ennek az lett a következménye, hogy később félt a fiúktól, félt az elutasítástól, nem tudta, hogyan viselkedjen velük, félt, hogy kinevetik, és ez sok fájdalmat okozott neki. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy kicsit oldódni kezdjen fiútársaságban. Noha később, egy könnyű kozmetikai beavatkozással a testi hibát el lehetett tüntetni, a kirekesztettség tudata továbbra is megmaradt. Továbbra is úgy érzi, hogy senkinek nincs rá szüksége, ő nem kell senkinek, hiszen ő tulajdonképpen egy kis senki, aki méltatlan a szeretetre.
 

A PEDAGÓGUS SZEREPE

A gyermek énképének fejlődésében nagyon fontos szerepet játszik a nevelő, a tanár. Iskolás korában a gyerek napja egy részét családján kívül tölti, ilyenkor más emberek vannak rá hatással. Sok pedagógus nem ismeri fel felelősségteljes szerepét a gyermek személyiségének fejlődésében. Sokan azt hiszik, hogy feladatuk kimerül a tananyag leadásában, a dolgozat megíratásában és osztályzásában. Nem ismerik fel, hogy egy pedagógus ennél sokkal többre hivatott. A tanárnak feladata, hogy amíg a gyermek iskolában van, szülei helyett irányítsa, elmagyarázza neki, mi a jó és mi a rossz, segítsen megoldani problémáit. Sajnos, kevés pedagógus vállalja magára ezt a szerepet. Ellenkezőleg, egyáltalán nem törődnek a gyerek érzéseivel, indíttatásaival, problémáival, nem foglalkoznak azzal, hogy mi állhat egy-egy tettének vagy szavának hátterében.

Maurice E. Wagner példákat is sorol. "Egy tanár elnevezte egyik kisdiákját, aki fájó füle miatt hosszú, kötött sapkát viselt, kerti törpének. Diáktársai ettől kezdve mind a hét törpe nevét végigpróbálták rajta. A Kukánál megállapodtak, s az rajta is maradt, súlyos kisebbrendűségi komplexust okozva, mely valóban "kukává" tette. Egy tehetséges gimnáziumi osztálytársamra gondolok. Nyomorékként született, tornából felmentették, de az órákon jelen kellett lennie. A fiú egyszer ott lábatlankodott az öltözőben, s tornatanárunk rákiáltott: Menj innen, te töpörtyű! Vagy másfél évtizeddel később, mint kiváló kutató, többszörösen kitüntetett ember, felakasztotta magát, mert újra és újra megalázták vagy kicsúfolták. Zsebében cédulát találtak, amelyre kuszán, ceruzával ezt írta: Minek éljen egy töpörtyű! Kisebbrendűségi komplexusa ölte meg. S úgy, hogy a nyaka köré abból a tizenöt éves mondatból csavart zsineget."

A pedagógusnak fel kell ismernie fontos szerepét a gyermek identitásának fejlődésében. Fel kell ismernie, hogy a gyereknek szüksége van az ő segítségére, szüksége van, hogy valaki karját nyújtsa neki és megerősítse, bátorítsa. A pedagógusnak meg kell értenie, hogy nem csak a nyújtott eredményeket és a meglévő tudást kell osztályoznia, hanem az igyekezetet és a befektetett erőfeszítéseket. A gyereknek éreznie kell, hogy munkája nem vész kárba, hogy mégiscsak valamire képes, még akkor is, ha nem tud olyan ragyogó eredményeket felmutatni, mint tehetségesebb társai. Annak, hogy a tanár értékeli a diák igyekezetét, erőfeszítéseit, nem csak írásban (osztályozás) kell megnyilvánulnia, hanem szóban is. Fontos, hogy a tanár megdicsérje nehezebben tanuló diákját az elért eredményekért - hiszen ő még a legcsekélyebb sikerért is keményen megharcolt -, így bátorítva a további küzdelemre és növelve benne a befogadottság és az alkalmasság érzését. A tanárnak, tehát, a szülők mellett lényeges szerep jut abban, hogy a gyermekben egészséges, a valóságnak megfelelő énkép alakuljon ki, hogy érezze, hogy szeretik, elfogadják, hogy ő valaki, hogy értékes ember.

 

A helyes énkép feltétele - a feltétel nélküli szeretet
 

Hogyan tehetünk szert helyes énképre akkor, ha ennek kialakulását családi és tágabb környezetünk nem biztosította?

Ha gyermekkorunkban nem kaptunk elég szeretetet a szüléinktől, ha úgy éreztük, hogy elutasítanak, ha nem éreztük, hogy fontosak és értékesek vagyunk, felnőtt korunkra helytelen és a valóságnak nem megfelelő énkép alakul ki bennünk. Ilyenkor kétféleképpen próbáljuk növelni értékességünk tudatát: vagy kapcsolatainkban társainktól várjuk, hogy megerősítsék önbizalmunkat, vagy pedig saját magunknak bizonygatjuk, hogy igenis értékes emberek vagyunk. "Minden társas kapcsolat megerősíti a résztvevők önbizalmát, hiszen az adott és kapott szeretet alátámasztja az énképüket - úgy érzik, hogy helyesen viselkednek, jó emberek, mások elfogadják őket, és vágynak a társaságukra. A szeretet állandó megtapasztalása elaltatja a szorongást, és lelki békével ajándékozza meg az embert." (Wagner)

A helytelen énkép azonban tönkreteheti a kapcsolatainkat. Úgy érezzük, őszintén szeretjük a másikat, de sokszor csak azért fordulunk hozzá, hogy megerősítse önbizalmunkat, hogy bizonyságot szerezzünk arról, hogy igenis értékes emberek vagyunk. Nem tudunk tehát őszinte szeretettel közeledni embertársainkhoz, inkább az önmegerősítés eszközeit látjuk bennük. Azt akarjuk, hogy szeressenek, elsődlegesen önmagunkra összpontosítunk, és egyáltalán nem foglalkozunk a másik ember igényeivel és vágyaival. Ha pedig társunk nem felel meg elvárásainknak, elkeseredünk, megsértődünk és védekező állásba helyezkedünk. Nem vesszük észre, hogy talán a másiknak is szüksége van megerősítésre, amit pedig tőlünk vár.

Az az ember, aki kisebbségi komplexusban szenved, magába zárkózik, és csak magával foglalkozik. Figyeljük meg, mi az, amit ilyenkor mondani szoktunk: Én semmire sem vagyok képes. Én nem kellek senkinek. Velem senki sem törődik. Engem senki sem szeret. Nekem semmi sem sikerül. - Mindegyikből kimaradt a másik ember. Mind énközpontúságra utalnak, a másik ember egyikben sincs jelen. Az elkeseredett, magányos, depressziós ember magába zárkózik, sajnáltatja magát és nyalogatja sebeit, ahelyett, hogy megnyitná magát az emberek előtt és ezt mondaná: Szeretlek, szükségem van rád, érdekelsz engem.

Kisebbségi érzéseinket csak a másokkal és Istennel való kapcsolatunkban tudjuk legyőzni. Csak úgy tudjuk kialakítani magunkban a helyes önképet, ha biztos alapokra építjük. Csak úgy tudunk teljes emberekké válni, ha tudjuk, honnan jöttünk, hová tartunk, miért vagyunk és mi a célunk. Az egyetlen személy, akiben tökéletes megerősítést találhatunk, akiben megtalálhatjuk önmagunkat - az Isten. Mindent, amire szükségünk van, amit hiába keresünk magunkban és másokban, azt Benne megtalálhatjuk. Ő a kimeríthetetlen forrás, amely minden szomjat csillapít, minden szennytől megtisztít, minden sebet begyógyít. Ő az egyetlen és leghatékonyabb orvosság bajainkra, gyógyír sebeinkre. Bárhova, bárkihez mennénk, sehol és senkinél nem kapjuk meg azt, amit megkapunk Nála.

Isten szeret minket. Olyannyira szeret, hogy saját képmására teremtett bennünket, és saját Fiát sem kímélte értünk, hogy megmeneküljünk. Miért tette ezt? Mi azt gondoljuk, hogy senkik vagyunk, hogy semmit sem érünk, de Isten nem így lát bennünket. Számára mi valakik vagyunk, számára értékes emberek vagyunk, Neki nagyon fontosak vagyunk. Isten úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, elfogad minden hibánkkal együtt. Neki szüksége van ránk, hiszen gyermekei vagyunk. Mivel pedig Istennek számítunk, nem kell félnünk többé attól, hogy senkik vagyunk. Valóban értékes emberek vagyunk, ha maga Isten tart számon minket.

 

Életünk megoldása Krisztus


Miután végignéztük, milyen körülmények, életesemények javíthatják vagy ronthatják önmagunkról alkotott képünket, személyiségünket, majd eljutottunk addig, hogy a helytelen énkép kapcsolatainkat is tönkreteszi, nézzük meg, mi - avagy inkább ki - a végső megoldás, a gyógyír életük sebeire!

Ha szeretjük Istent, megbízunk benne és az Ő kezébe helyezzük életünket. Örömmel teljesítjük akaratát, és hálásak vagyunk neki azokért a kegyelmekért, amelyekkel megajándékoz minket. Énképünket olyan biztos alapra helyezzük, amely nem inog meg soha! Ha szeretjük Istent, szeretjük embertársainkat is, és már nem azzal az igénnyel fordulunk hozzájuk, hogy önmegerősítést kapjunk tőlük, hanem őszinte szeretettel. Már nem kell az önmegerősítés kétes megoldásához folyamodnunk, hiszen maga Isten az, aki megerősít bennünket. Maga Isten az, aki rámutat értékeinkre és fontosságunkra. Kilépünk önmagunkból, önsajnálatunkból, önzésünkből, és felfedezzük a másik embert, felfedezzük a "fontos vagy nekem" érzés gyönyörűségét.

Ezután már nem kell emberideálokat hajszolnunk, hiszen egyetlen ember sem elégítheti ki teljes mértékben igényeinket. A szeretet, elfogadás és odaadás tökéletes példaképét megtaláljuk Istenben: Benne megszabadulunk mindattól, ami énképünk fejlődését akadályozza. Megszabadulunk minden sikertelenségtől, elutasítástól, kudarctól, megvetettségünktől, kirekesztettségünktől, magányunktól. Benne teljes emberekké válunk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezek után az életünkben már nem lesznek kudarcaink, hogy minden sikerülni fog és soha többé nem lesz részünk elutasításban. De az Úrban mindezeket a nehézségeket helyükre tudjuk tenni, teljesen átértékeljük, mert megértjük azt, hogy "akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik" (Róm 8, 28).

Krisztusban választ kapunk gyötrő kérdéseinkre. Minden olyan világossá és olyan egyszerűvé válik! Nem kell többé másokon taposnunk, hogy érvényesüljünk, nem kell többé szüntelenül teljesítenünk erőnk felett, hogy elfogadjanak, és hogy mi magunk is elfogadhassuk és értékesnek tartsuk önmagunkat. Egyszerűen csak szeretnünk kell, és minden a helyére kerül. Feltárul előttünk életünk értelme, meglátjuk utunk végső célját. Megértjük, hogy nem véletlen az, hogy itt vagyunk, nem véletlen az életünk. Egy kedves tanárom azt mondta egyszer: "Véletlen az, aminek nem tudjuk az okát. De van Valaki, aki mindennek tudja az okát és aki előtt semmi sem marad rejtve. És mivel Valaki tudja, hogy mi miért történik, ezért véletlenek nincsenek. Csak mi, emberek, tökéletlenek vagyunk, és nem tudunk a dolgok mélyébe látni, és véletlennek nevezzük azt, amit nem tudunk megérteni és megmagyarázni." Mécs László írja: "Hiszek a véletlenben mely megett Isten nevet." Most még nem értjük, hogy mi értelme van egyes eseményeknek az életünkben. "Most még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre." (1Kor 13,12). Később majd megértjük, hogy mit miért kaptunk. Így hát "bátran szembenézhetünk az élettel, hiszen bizton tudjuk, hogy "vagyunk valakik" Isten számára, Őneki számítunk. Ez az érzés, hogy "vagyok valaki", még egészen új. Mostantól fogva a megfelelő alapra helyezett énkép birtokában élhetünk." (Wagner)

vissza