Van-e Istennek valamennyiünk számára személyre szabott, külön akarata?

 

Ha így tesszük fel a kérdést, zavarba ejt. Néha-néha nagyon szeretnénk Isten személyre szabott akaratára hivatkozni, mondván, ez a hivatás. Mennyi bátorítást és erőt adna ez a kétség és nehézség óráiban! Mennyire jó volna tudni, hogy életünk beleilleszkedik Isten örök tervébe, melyben minden részlet, a boldog és boldogtalan pillanatok egyaránt megtalálják helyüket és értelmüket!

Ugyanakkor valami tiltakozik is bennünk. Lehetséges volna talán, hogy Isten egy kész program végrehajtását várja tőlünk, amit tőlünk függetlenül rögzített, és amelynek biztonságos felismeréséhez még az eszközöket sem adja meg? Hiszen ha Isten akaratáról beszélnénk – és komolyan vennénk a szavak értelmét –, micsoda súllyal nehezedne szabadságunkra ez az isteni akarat! Micsoda szorongással, félelemmel járna minden olyan helyzet, ahol döntenünk kell! Minden hiba, minden késlekedés drámai lenne. Ha nem jól ismernénk fel Isten tervét, ha talán akaratlanul is az Ő elképzelését figyelmen kívül hagyva terveznénk életünket, akkor mindent elvesztenénk, mindent elrontanánk. Ráadásul ez igen könnyen előfordulhatna, mert Isten útjai nem a mi útjaink, és mindennap tapasztaljuk, mennyire nehéz és kockázatos dolog azt keresni, amit Isten akaratának nevezünk. De ez az elképzelés, mely szerint Isten olyan utak kereszteződésébe állított bennünket, ahol a többféle irány közül egyetlenegy a helyes, ennek felismeréséhez azonban nem adja meg az eszközöket, torz istenképet fejez ki, amely semmiképpen sem felel meg a „Szövetség Istenének”, aki azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.

És mégis: jól tudjuk, hogy Isten a nevünkön szólít bennünket, és a Vele való találkozásunk olyan úton történik, amely egyedül a mienk. Ábrahámtól Péterig az Üdvösségtörténetben rengeteg példát találunk rá, hogy Isten új életre hív embereket, egy egészen pontosan meghatározott küldetésre, melynek jelképe gyakran a nevük megváltozása. Mostantól fogva Ábrahámnak, Péternek, Izraelnek fognak nevezni! Mózes, Jeremiás, vagy Pál küldetése szemlátomást megfelel Isten rájuk vonatkozó személyes szándékának, olyannyira, hogy életük egészen különlegessé válik, és kifejezetten magányossá válnak. Különleges sorsok ezek? Vagy arra mutatnak példát, hogy milyen életre vagyunk vala­mennyien meghívva?

Rossz a kérdés

Van-e pap, van-e nevelő, aki életük irányát kereső fiatalokat segítve ne találkozott volna olyan fiúval vagy lánnyal, aki reménykedve és egyúttal szorongva kereste fel, mondván: „Döntést kell hoznom! Szeret­ném megtenni Isten akaratát és nem akarok tévedni, mert ez nagyon súlyos dolog volna, de nem tudom, hogy mit vár tőlem Isten, kérem hát, adja meg nekem mindazt, ami kell, hogy egészen biztosan tudhassam Isten akaratát.”

Az így feltett kérdésre lehetetlen válaszolni. Aki mégis megpróbálná, az legalábbis elbizakodottságról tenne tanúságot. Ki az, aki ennyire biztosan felismeri az isteni akaratot?! A megkülönböztető megfontolás, melynek jelentőségéről még beszélünk majd, nem adja kezünkbe Istennek ránk vonatkoztató tervét, hanem képessé tesz bennünket arra, hogy vágyaink és kívánságaink között felismerhessük azokat, amelyek Krisztus lelkére utalnak. Ez pedig két különböző dolog.

Az egyetlen válasz, amit adhatunk az előbb említett fiú vagy leány kérdésére, az a következő: Isten akarata nem az, hogy inkább ezt vagy inkább azt válaszd, hanem az, hogy jól használd, amit választasz, hogy önmagadat válaszd, hogy őszintén, az önzéstől és a félelemtől megszabadulva keresd életed megvalósításának leginkább termékeny, legboldogabb módját. Figyelembe véve, hogy ki vagy, múltadat, élettörténetedet, fontos találkozásaidat, azt, amire szerinted szüksége van az Egyháznak és a világnak: milyen személyes választ tudsz adni arra, ahogyan az Evangélium megszólít téged? Isten nem azt várja, hogy ezt vagy azt a számodra öröktől fogva kigondolt utat válaszd, hanem hogy leleményesen találd meg válaszodat az Ő jelenlétére és hívására.

Tehát már nem arról van szó, hogy fel kellene fedezni vagy meg kellene valósítani egy előre meghatározott programot, hanem arról, hogy megszülethessen egy hűséges elkötelezettség. A tapasztalat szerint ez elég gyökeres szemléletváltozást jelent, amelyhez gyakran időre van szükség.

Megtérés a lényem mélyén

Van bennünk valami, ami fölöttébb nehezen szakad el egy torz, talán a nyugati világra jellemző deizmusból táplálkozó istenképtől. Isten eszerint mindenható, mindent lát, mindent tud, az emberi történelem mint egy meglepetések nélküli előadás folyik előtte és azt várja tőlünk, hogy foglaljuk el, játsszuk el azt a szerepet, amelyet öröktől fogva eltervezett számunkra. Persze senki sem fejezi ki magát ilyen nyersen, sokszor mégis elég megkapargatnunk a felszínt, hogy felbukkanjon ez a fajta istenkép amögött, ahogyan Isten akaratát, gondviselését elképzeljük magunknak...

Persze, hogy Istennek van elképzelése az emberiségről. Pál levelei, János evangéliumának prológusa meg is próbálták leírni ezt: „Mert Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – gyermekeivé legyünk, hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket...” (Ef. 1,4-5). „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12).

Istennek ez a terve semmiféleképpen sem határozza meg a tökéletesen szabad isteni akaratot: üdvösségterv ez, mely Isten létének végső lényegét fejezi ki, az önmagát adó és szétosztó szeretetet. Az Atya, a Fiú és a Lélek bensőséges közössége ez, mely megnyílik másvalaki felé, hogy befogadhassa szeretetébe. A szövetségnek ez a terve átfogja az egész történelmet és az egész emberiséget, de mivel Istennek ez a vágya szövetségre, közösségre vonatkozik, nem fordulhat máshoz, csak szabad személyekhez.

Igaz tehát, hogy létezik Istennek egy olyan vágya, amely mindannyiunkat személyesen érint. Ha Isten Igéje, szava által kinyilatkoztatja magát, akkor az azért van, hogy mindannyian meghalljuk. Ha meghív bennünket, hogy egyszülött Fiában fiai legyünk, akkor ez azért van, mert azt várja tőlünk, hogy kimondjuk válaszunkat az Ő szavára.

Reméli, hogy ezt a szót mindannyian ki fogjuk mondani. Könnyen megtörténhet, hogy szeretetének kinyilvánítása oda vezet, hogy ez a szó magától megszületik bennünk. De nekünk kell kimondanunk, soha senki nem fogja ezt helyettünk megtenni.

Úgy is mondhatnánk, hogy Isten, aki saját Képére teremtett bennünket, arra hív mindannyiunkat, hogy ennek a képnek mi adjuk meg a hasonlóságot. Ahogy Jézus máshoz nem hasonlító arcot adott Isten képének, szavainak sajátos hangsúlyt kölcsönzött, úgy mindannyiunk hivatása, hogy életünkben az Atya szentségét tükrözzük.

Nem olyan Isten előtt állunk tehát, aki hatalmas számítógép módjára programozná és memóriájában tárolná az emberi sorsok milliárdjait, és akit félve és rettegve kellene kérdezgetnünk jövőnkről. Azzal a szeretettel állunk szemben, aki vállalta a kockázatát, hogy bennünket – hasonló és mégis különböző embereket – életre hívjon, és felkínálja számunkra a szövetséget és a közösséget. Ez az Isten-arc az, amelyhez meg kell térnünk, ha valóban szeretnénk megtalálni az Isten akaratának megfelelő helyünket. Ekkor már nem diktátumként vagy végzetként fogjuk felismerni az isteni akaratot, hanem egy közös teremtésre szólító meghívásként.

Új teremtés

A válasz, amelyet Istennek fogunk adni, nincs megírva sehol, sem az élet könyvében, de még Isten szívében sem, hacsak nem vágyakozás vagy remény formájában. A remény arra vonatkozik, amit most még Isten sem lát, és aminek mi fogunk alakot és arcot adni. Életünk nagysága és kockázata, hogy válaszunk nagyszerűségével és nagylelkűségével örömet okozhatunk Istennek.

A döntéseket tehát, melyeket meghozunk, nem a semmiből kell megteremtenünk. Emberi valóságunkhoz tartozó anyagokkal készítjük őket elő: vérmérsékletünkkel és élettörténetünkkel. Nem vagyunk mindenhatók, de képesek vagyunk értelmet és arcot adni annak, ami egyébként puszta végzet lenne. Amikor ezért összeszedjük erőnket, hogy válaszul Isten hívására személyes teremtő munkába kezdjünk, a Lélek is velünk van. Nem ránk telepedő külső hatásként, hanem mint egy belső erő, melyet Isten szavának befogadása és az egyház életében való részvétel ébreszt fel bennünk.

Az Evangélium nem ilyen vagy olyan választásokat vagy döntéseket ír elő számunkra, hanem vágyunknak fog távlatokat nyitni. „Meg van írva... én azt mondom nektek... ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek” (Mt. 5,26-6,33). „Magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok... S arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn. 14,3-15,16). Az Evangélium nem fogja megmondani, hogy mit kell tenni, hanem arra fog hívni, hogy mindenben a szeretet teljességét keressük: „Legyetek hát tökéletesek, amint Mennyei Atyátok tökéletes... szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket... ha mindegyiktek meg nem bocsát szívből felebarátjának...” (Mt. 5,48; Jn. 15,12; Mt. 18,35).

Előfordulhat az is, hogy az Egyház szólít meg bennünket, és hív a felszentelt életre, a szerzetesi életre, a szolgálatnak ilyen vagy olyan formájára. De bármire legyen is szüksége, soha sem fog valakit egy bizonyos úton elkötelezni anélkül, hogy meg ne győződött volna róla: az illető ezt szabad akaratból teszi. Hogy segítsen válaszunkat meghozni, az Egyház tanuknak hihetetlen sokaságával hoz bennünket kapcsolatba, akik között testvérekre találhatunk. Életük, döntéseik ott vannak szemünk előtt, mint megannyi hívás – nem utánzásukra, hanem követésükre. Assisi Ferenc, Ignác vagy Teréz egyedüliek és utánozhatatlanok, de életük meghívás számunkra, hogy leleményesen mi is megtaláljuk az Istent dicsőítő válaszunkat. Ha nem sajnáljuk a fáradtságot megismerésükre, látni fogjuk, hogy életük a legkisebb mértékben sem volt előre látható vagy előre programozott.

Teljes szívükből keresték Isten akaratát, elevenen élt a tudatukban, hogy Isten szeretete megelőzte őket, és ezt vég nélküli hálaadással vallották. Döntési helyzetekben tapogatóztak, bizonytalankodtak, néha kétségek között hányódtak, s így tudták végül rábízni magukat a Lélekre, aki az Isten országa felé vezette őket. A lehető legkülönbözőbb eseményekért tudtak hálát adni, a megpróbáltatásban éppen úgy dicsőítették Istent, mint amikor sikereket értek el. A folytonosság, a belső összefüggés, melyet életükben megcsodálunk, gyakran csak utólag látható, amikor egyetlen pillantással át tudunk tekinteni egy tapogatózva végigjárt életutat. Gondoljunk azokra az egymást követő döntésekre, melyek Charles de Foucauld lelki útját kísérték. A szigorú programozottságnál sokkal inkább jellemző a szentek életére, hogy bármiféle eseményre, a legváratlanabbakra is, nagyszerű, lelki választ tudnak adni.

Pascal egyik mondatát nem mindig értették jól: „Az események olyan tanítómesterek, melyeket Isten ad nekünk azért, hogy segítsenek Őt szolgálnunk”. Ne adjunk a szájába olyasmit, amit nem akart mondani. Az események nem keretet alkotnak, amelybe Isten be akar zárni bennünket; nem az események tesznek valakit szentté. Az események az anyag, amelyet azért kapunk, hogy felépíthessük válaszunkat. Válaszunkon ott lesz a felhasznált anyag nyoma, de sokkal inkább az építészé – ez mi vagyunk –, aki a felelősséget viseli. Bármiből nem lehet bármit felépíteni, de egy életművet mindig létre lehet hozni. A szeretet hatására a legrosszabb emberi körülmények között is kivirágozhat a szentség: erre szüntelenül emlékeztet bennünket azoknak a példája, akik életüket a kitaszítottak, kisemmizettek barátságának szentelték.

Kérdésünk az volt, hogy beszélhetünk-e Istennek valamennyiünk számára szóló, személyre szabott akaratáról. Az Egyház, amikor bevezet bennünket a szentek közösségébe, arra emlékeztet minket, hogy pontosabban fogalmazva arról a személyes válaszról kellene beszélnünk, melyet Isten vágyára adunk valamennyien.

Két szabad lény párbeszéde

Isten szeretete megelőz minket. Ez sohasem válhat bennünk egészen tudatossá, sohasem adhatunk ezért eléggé hálát. De mint Szent Pál emlékeztet bennünket, ez a szeretet „kiüresítette önmagát” (Fil. 2,7) előttünk, örökre a szolga alakját vette fel értünk. Azt jelenti ez, hogy amikor Isten közösségre hív minket, nincs más vágya, mint hogy szentté tegye szabadságunkat, olyan távlatot nyisson előtte, mely végtelenül kitágítja: „Maradjatok hát bennem, és akkor én is bennetek maradok... Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök” (Jn. 15,4-11). Ha Istennek van ránk vonatkozó vágya, akkor ez elsősorban az, hogy lásson bennünket gyümölcsöt hozni: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn. 15,16). Nem lehet ennél jobban kiemelni egyszerre azt, hogy Isten előbb vágyott ránk, mint mi Őrá, és hogy mélyen vágyik meglátni, amint teljesen elfogadjuk szabadságunkat. Amint a szeretet szeretetet ébreszt, ugyan­úgy a szabadság is szabadságot. Isten szabadsága felébreszti az ember szabadságát.

Ha tehát Istennek adott válaszom lelki értékére vagyok kíváncsi, akkor meg kell néznem saját szabadságom szempontjából is. Vajon mélyről fakadó szabadságom gyümölcse-e, olyan életnek a kifejeződése-e, amely valóban elfogadta önmagát? Onnan fogom felismerni, hogy döntésem megfelel Isten akaratának, ha kimondhatom: szabadabbá tesz, vagyis életem belső összefüggést és értelmet nyer, múltam egységessé válik és ezzel megnyitja előttem a jövőt. A lelki döntés egyik legmélyebb jellemzőjét látjuk itt: egységessé teszi azt, ami múltamban csak elszórt nyomok formájában volt jelen. Emlékezetemben olyan kapcsolatok szövődnek, melyeket korábban még nem érzékeltem. A látszólag rendszertelenül felbukkanó kegyelmi pillanatok és gyengeségek új folytonosságba szövődnek. Az ily módon újra egységessé vált múlt új lehetőségeket mutat meg; ami talán lehetetlennek vagy esztelenségnek tűnt, természetessé válik. Amikor Jeruzsálemből visszatérve Szent Ignác eldönti, hogy iskolába fog járni, akkor ez a döntés olyan kegyelmi pillanatok sorát egységesíti, melyek mind egyetlen – alapvetőként felismert – lelki megmozduláshoz kapcsolódnak, a lelkek segítésének vágyához. Egyúttal megnyílik egy jövő is, melyet Ignác még nem érzékel, mégis törvényszerűen következik ebből a döntésből: a Társaság megalapítása.

Ignác egészen őszintén mondhatja majd, hogy ez az alapítás teljes egészében Isten műve, akinek szeretete megelőzte, és életének minden szakaszában irányította őt. Mi pedig mondhatjuk azt, hogy Ignác műve, az ő nagylelkűségéé, hűségéé, éleslátásáé: az ő szabadságának nyomát hordozza. Kell-e ezek után isteni akaratról beszélnünk? Jól érezzük, hogy minden ilyesfajta kérdésföltevés elhibázza a valóság mélységét: két szabad lény közösségéről, közös műben való találkozásáról van szó.

Az egész Egyház javára

Egyvalamit még pontosítanunk kell, ha Istennek mindannyiunkra vonatkozó, személyre szóló akaratáról szeretnénk beszélni. A Bibliában minden hivatás, embereké vagy népé, személyre szól. Szent Pál azonban emlékeztet bennünket arra, hogy minden kegyelmet a közösség egészének javára kapunk. Ha felidézzük az üdvtörténet nagy szakaszait, nevek jelennek meg előttünk: Ábrahám, Mózes, Dávid, a próféták, Jézus. Tulajdonnevek ezek, egészen sajátos sorsok, de egyik sem érthető a közös történelemben elfoglalt helye nélkül. Szentek csak a szentek közösségében vannak, Isten népének a Mennyek Országa felé vezető útján.

Amikor tehát Istennek az életemre vonatkozó akaratát keresem, mindig fel kell tennem a kérdést: hol a helyem Krisztus Testében? Nem egy számomra kijelölt helyről van szó, hanem arról, amit el tudok, el szeretnék foglalni. Milyen testrész lennék a test egészének javára? Ennek a válasznak is az én válaszomnak kell lennie. Isten nagylelkű, új választ vár tőlem, hogy örülhessen a mellette való elkötelezettségemnek, mint ahogyan örült a szabadságomnak is.

Alá vagyunk-e vetve Isten ránk vonatkozó akaratának?

Fel kell ismernünk, meg kell különböztetnünk életünkben Isten hívásait. Értelmetlenség volna azt mondani, hogy ilyesmi nem létezik. Isten szüntelenül újjáteremt bennünket, és csak abban az Igében létezünk, aki napról napra életre hív bennünket. A mi dolgunk felismerni a sokféle szót, melyek ezt a teremtő Igét mondják ki, mint ahogy egy gyermek figyel fel azokra a szavakra, melyek arra hívják, hogy kilépjen önmagából. Gyakran akkor válunk érzékennyé a hívásokra, melyekkel Isten hozzánk fordul, amikor megkíséreljük az Ő szemével végignézni életünket, amikor megemlékezünk irántunk való szeretetéről és hűségéről. Egy egészen pontos, életszabályokban megfogalmazott akaratnál sokkal jobban kifejezik ezek a hívások Isten vágyát, várakozását és reménységét: hogy találékonyan, lépésről lépésre, megleljük válaszunkat. Így félelem és bizonytalanság nélkül fogjuk tudni elfogadni döntéseink kudarcait és kétértelműségeit is. Mint Emmanuel Mounier mondta, „Isten elég nagy ahhoz, hogy még hibáinkból is hivatást teremtsen”.

Az Atya házában sok hajlék van. Isten azt várja, hogy a magunkét is ott építsük fel, és a munkában ott van velünk.

vissza