A ránk bízottak sorsa

Panaszkodunk morális viszonyaink és a közvélekedés miatt - joggal. Közben irigykedve nézünk külföldre. Dicsérjük a szomszédos országok összefogását, közrendjét, köztisztaságát a legkisebb településeken is. Azt mondjuk, még a levegő is más, ha bizonyos irányban átlépjük az államhatárt. De vajon mitől jobbak, mitől többek, mint mi?
A csodavárók azt gondolják, hogy Isten "felülről" vagy "kívülről", közvetlenül belenyúl a történelembe, és egy csapásra - akár akaratunk ellenére - megváltozik, jóra fordul minden. Csakhogy az Isteni Gondviselés nem így mutatkozik meg. Isten megszólítja, munkatársául hívja az embert: azt akarja, hogy rajta keresztül nyilvánuljon meg szeretete, jósága. Krisztus azonosítja magát az emberrel, felebarátunkon keresztül ad módot naponta a személyes találkozására - többek között -, így érhető tetten a mindennapokban az isteni jelenlét.
Amikor Jézus saját szenvedéséről jövendölt apostolainak, a megbotránkozásig világossá tette: "Az Emberfia emberek kezébe kerül és megölik, de halála után harmadnapra föltámad." Ember ölte meg az Istent, bár azt is megtehette volna, hogy szavára "vér nélkül" tér meg. Sajnos azóta többször vérzett el a szeretet kezeink között. Az Emberfiát az ember naponta keresztre szögezi...
Krisztushoz hasonlóan, a mi sorsunk is nap mint nap "emberek kezébe" kerül. Általuk halad a beteljesedés, vagy éppen a pusztulás felé. De nap mint nap, a mi "kezünkben" is ott van embertársunk - a ránk bízottak - sorsa. Ha úgy tetszik, egymásnak vagyunk kiszolgáltatva. Igazi csapatjáték (lenne). Azonban ahelyett, hogy egymást segítve, támogatva jutnánk előbbre, még azokat is visszarántjuk, akiknek esetleg ez sikerülne. Számos fanyar vicc fogalmazza meg ezt az utóbbi időben. Látják, érzik, tudják ezt külhonban is. (Velünk szemben sokkal kevesebb támadás éri azokat a nemzeteket, akik erős egységben élnek.)
Egymás kezében vagyunk! A széthúzás helyett egymást segítő összefogásra lenne szükségünk. Ha végre sikerülne "túllátnunk" gondjaink halmazán, önzésünk tengerén, abban a pillanatban felderengene előttünk embertársunk alakjában a krisztusi vonás, akinek sorsa, a gondviselés különös csodája által, most a mi kezünkbe került. Rajtunk múlik: lelkében milyen nyomot hagyunk...

vissza