Bizalom és állhatatosság

Ritka emberi tulajdonság az állhatatosság. Tudunk lángolni, talán kivételes esetekben még nehéz és nagy tetteket is végrehajtani. Tudunk hirtelen lelkesedni az igazságért, de ha őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartunk, beláthatjuk, hogy életünk szinte teljes egészében szalmaláng-sorozat, nem pedig hűséges és következetes magatartás a hitben. Lépten nyomon éreznünk kell az ellentmondásra és bűnre hajló természetünk gyöngeségeit, akkor is, midőn Krisztust követjük. A következetesség, a hűség és az állhatatosság a hitben: egész életre szóló program a keresztényeknek.

Az állhatatos imádság győzelmet arat, mert ez a legerősebb kifejezése és jele bizalmunknak, amikor segítségre szorulunk. A megismert jóban és a meggyőződéses hitben való kitartás a krisztusi tökéletesség és a hivatásbeli munka biztosítéka. Eszkatológikus szempontból nézve pedig az állhatatosság a végső isteni igazságtevés reményének a záloga.

Első pillanatra talán félreérthetően emberinek látszik az evangélium érvelése. Valóban, Isten ilyen földi ,,szabályokhoz'' igazodna cselekedeteiben? Végül is azért hallgatja meg imádságunkat, és azért szolgáltat igazságot, mert sokat ,,kellemetlenkedünk'' neki állhatatos könyörgésünkkel? Jézus nem ezt akarja mondani a példabeszéddel. Hasonlata azért ennyire ,,emberi'', hogy növelje bennünk a bizalmat Isten iránt akit hozzánk való hűsége és szeretete ,,kötelez'' a meghallgatásra. Jézus azt akarja mondani: ha a példabeszédben szereplő, senkitől sem félő, igazságtalan bíró meghajol a kitartóan követelődző özvegyasszony kérése előtt, holott semmi más indítéka nincsen, csak a zaklatás kellemetlensége, mennyivel inkább bízhatunk Isten igazságtevésében, akit a maga iránti hűség és következetesség ,,kötelezett el'' állhatatosságunk jutalmazására és mindezeken felül még igazságos is. Érdemes tehát állhatatosnak lenni, mert ez az erény a viszontszeretet és bizalom, végső soron az erős hit egyik legszebb kifejezése, s így az üdvösség egyik legeredményesebb eszköze. Persze nem a legkönnyebb eszköze. De ,,légy hü mindhalálig, s neked adom az élet koronáját'' (Jel 2,10). Isten országa az állhatatosaké, a kitartóan küzdőké.

Mit tegyünk gyöngeségeink és állhatatlanságaink láttán? Keseredjünk el, mert nem vagyunk eléggé következetesek a vállalt hitvalláshoz? Isten ismeri gyarlóságainkat, ezért újra és újra megvigasztal és biztat a kitartásra. Adja kegyelmi ajándékait, szentségeit, hogy hűségesek tudjunk maradni. Egy azonban a mi részünkről is föltétlenül szükséges az eredményhez: a szándék és a törekvés állhatatossága, a megújulás következetes vállalása.

vissza